KILENCEDIK Fejezet

 

Fölfegyverezve, veszélyesen. Rudy Ransom a legénységi kabinok előtt heverő egyik eszméletlen őrtől zsákmányolt fézerpuskáját szorongatva vezette végig maroknyi csapatát a Voyager folyosóin. Elégedetten figyelte, mennyire tudomást sem vesznek a hajó remegéséről és rázkódásáról.

A Voyager legénységétől eltérően, akiket a fedélzet minden rezdülése összezavart, saját emberei megállás nélkül haladtak előre. Számukra ez teljesen mindennapos dolog volt.

Szerencsére mindannyian együtt maradtak, hiszen egymás melletti kényelmes, tiszta kabinokba zárták be őket: Burke, Gilmore, Lessing, Morrow, Nash, Tassoni és Sofin.

– Az utolsó pillanatban szabadított ki minket – szólt hátra válla fölött az orvosuknak. – Hogy tud mozogni a gyengélkedőn kívül?

– Ez a szerkezet a karomon egy mobil sugárzó – magyarázta a doktor sietősen lépkedve. – Alighanem itt a Delta Kvadránsban szerezték valakitől.

– Hát persze – mondta Ransom panaszosán. – Sokkal szerencsésebbek voltak, mint mi. Lessing, mozgás, kölyök!

– Itt vagyok ön mögött, uram.

– Napokba telik, mire összerakják azt a mezőgenerátort. Janeway kisasszony most megízlelheti, miken mentünk mi át. Remélem, a torkán akad. Max, hol a legénység többi tagja?

– Őket az Equinoxon tartják fogva, Rudy. Legalábbis utoljára ezt hallottam.

– El kell tűnnünk erről a hajóról.

Háta mögött megint megszólalt a doktor.

– Átirányítottam a transzporter vezérlését egy konzolba a következő elágazásnál. Onnan...

Fézersugarak szőttek vakító fényhálót az útjukban. Biztonsági őrök!

Ransom belökte Gilmore-t egy keresztirányú folyosóba, aztán maga is tüzelni kezdett, hogy fedezze a többieket.

– Doktor! Terelje el a figyelmüket! Találkozunk az Equinoxon!

– Igenis. Itt hagyom a sugárzót, és odaát várom magukat.

– Menjen!

Amikor a doktor végigszaladt a folyosón, a két biztonsági őr bekapta a csalit, és követte őt; nyilván nem ismerték föl a fézertűz villódzása és a találatok által vert szikraesők közepette. Jó. Ransom erre számított.

Ő is folytatta a tüzelést, és közben intett a többieknek, hogy menjenek körbe.

– Lezárták az egész fedélzetet! – kiáltotta Burke.

– Ne aggódj!

Ransom megállt az elágazásban nyíló ajtó előtt, és zongorázni kezdett a vezérlőpanelen.

– Eltűnünk innen. Ha átsugároztunk, Max és én egyenesen a hídra megyünk. Mária, te siess a gépházba, és kábítsd el azt a borg nőt, mielőtt jelenthetné a szökésünket! Milyen gyorsan érhetsz oda?

– Besugározhatnál a gépházba, Rudy. Csak meg kell osztani a transzporter fókuszát.

– Állítsd be!

– Igenis!

– Gyerünk!

Berohantak a helyiségbe, egy ritkán használt, kisegítő transzporterállomásra. Szerencsére a Csillagflotta a szabványosítás híve volt, így az efféle tartalék berendezések is nyolc főre tervezett dobogót foglaltak magukban – elvégre vészhelyzetekre tervezték őket, olyan esetekre, ha valahonnan nagy mennyiségű embert kell gyorsan átsugározni.

Nekik most pont ennyire van szükségük.

– Állítsd be a vezérlést, Mária!

Ransom intett a többieknek, hogy álljanak a dobogóra, ő maga pedig visszafordult az ajtóhoz, és a fézerpuskával besütötte a zárszerkezetet.

Most már csak lángvágóval juthatnak be. Tökéletes.

– Automatikus sugármegosztásra állítottam. – Marla az érintőkapcsolókat nyomkodta, és igyekezett túlkiabálni a következő támadás dübörgését. – A pajzsuk már csak... negyven százalékos!

– Akkor nincs sok időnk – jegyezte meg Max. Jól ismerték az ilyen helyzeteket.

– Mindenki álljon nyugodtan! – szólt Mária. – Nem próbálkozhatunk még egyszer. Már fölfedezték az engedély nélküli transzportálást... megpróbálják megakadályozni. Kiiktatom a híd vezérlését. Most vagy soha!

Fölugrott az egyetlen üresen maradt helyre a dobogón, és előhúzta a fézerét. Ransom vállára vetette a puskát.

– Következő megálló az Equinox!

– Janeway Hét Kilencednek! Hetes! Jelentkezzen!

– Ne törődjetek vele! Mi a helyzet, Max?

– Maria biztos elkábította a csajt – mondta Burke, miközben Ransommal a híd felé loholtak. Amint megérkeztek, az első tiszt a taktikai konzolhoz lépett. – Működik a gyújtás a térhajtómű reaktorában, ahogy annak lennie kell...

– Mindenki válasszon egy pultot, amit kezelni tud! – utasította Ransom legénysége többi tagját. – Lessing, nyisd ki a legénységi kabinokat! A többiek is foglalják el a helyüket! Aztán vedd át a kormányt! Munkára, fiúk!

– Igenis, Rudy!

– A fenébe! – Burke úgy reagált, mintha a taktikai konzol megégette volna az ujját.

Ransom megpördült.

– Mi van?

A hajó hevesen megremegett, a legnagyobb megerőltetésnek kitett pontok szabályosan recsegni kezdtek. Automatikusan szigetelőhab töltötte ki a külső és belső burkolat közötti réseket.

– B'Elanna biztonsági erőteret emelt. Nem tudom bemérni a mezőgenerátort!

– Próbáld fölülírni a parancskódokat! – utasította Ransom. – Minden megengedett!

– Már tudom is, mi kell ide – károgta Burke diadalmasan. – Egy trikvadrikus algoritmus. Egy régi barátomtól tanultam ezt a trükköt.

– Csak csináld, ne magyarázd!

– A pajzs tovább gyengül – kiáltotta Michaelson a kutatótiszti állásból. – Nagyjából nyolcvan másodpercünk lehet még.

Mint mindenkit, őt is eltompította az események gyors irama.

Ransom ezt előnynek könyvelte el. Janeway legénysége még mindig zavarodott, rémült, ideges. Az övé egyáltalán nem.

– Janeway hív minket, Rudy – jelentette Lessing gúnyos vidámsággal.

– Kapcsold! Miért is ne?

A fő kilátóernyőn Janeway feszült vonásai jelentek meg, körülötte riadószirénák és ordítások hangzavara kavargóit. Ransom hátradőlt a parancsnoki székben, fölkészülve az összecsapásra.

Se üdvözlés, se semmi.

– Ha nem hagyja abba, amit csinál, mindannyian elpusztulunk!

– Milyen alternatívát tud ajánlani? Harminc évet a fogdájukban?

Újabb rázkódás futott végig a közös pajzzsal védett két hajón.

– Tüzet nyitok, ha kell. – Várható volt, hogy Janeway fenyegetőzni kezd.

– Voltunk már rosszabb helyzetben is. – Ransom öklével a kartámaszra csapott, megszakítva a kapcsolatot.

Nem látta értelmét a további vitának, úgysem tudta volna megvédeni az álláspontját. A nő nem értené meg, tudta jól. Azt teszi ő is, amit szerinte tennie kell. Mindketten azt teszik. Vitával ez a helyzet nem oldható meg. Szakértők és admirálisok évtizedeken át próbáltak megoldani efféle problémákat. Nem valószínű, hogy ők Janewayjel hirtelenjében megtalálják az egyetlen üdvözítő kiutat.

– Tüzet nyitottak! – ordította Lessing. Ransom élesen hátrafordult.

– Max!

– Egy pillanat! – Burke csodálatra méltóan nyugodt maradt, miközben egyesével nyomogatta az érintkezőket, korántsem a szokásos tízujjú zongorázással. Elsőre el kellett találnia a helyes sorrendet.

– Jól van, BLT. Erre a trükkre emlékszel? Megnyomta az utolsó gombot.

– Hol van? – kérdezte Ransom, körbefordulva.

– Ott fönt – felelte Burke, és egy grafikus monitorra mutatott a fölső hídkaréjon. A képernyőn a Voyager asztrometriai laborjának vázlata jelent meg. Miközben figyelték, a mezőgenerátor jele fölvillant, majd eltűnt.

– Transzportálás kész. – Burke hangjában csöndes elégedettség bujkált. – Megvan.

Ransom Lessinghez fordult.

– Tűnjünk el innen!

– Nem megy! A térhajtómű nem működik!

– Híd Mariának, jelentkezz!

– A legénységük egyik tagja megpróbálta szétszedni az antianyag-injektorokat! Már javítom!

– Mi van a mezőgenerátorral? – kérdezte Maxet.

– Most integrálom. A generátor a helyén... Bekapcsolom a rácsot!

Ransom úgy érezte, a legénysége izgatott, mégis tökéletesen uralkodik magán. Ezt teszi, ha van közös cél. Márpedig most ismét volt, tisztán lebegett a szemük előtt.

És ez így jó. Szükségük van rá. A Voyageren befogadták, de nem értették meg őket. Ez az igazi otthonuk. A saját hajójuk, a saját társaik, olyanok, akik megbarátkoztak már a gondolattal, hogy van, amit meg kell tenni a túlélés érdekében.

Hirtelen meghallotta az idegenek visítását, ezt az ismerős zajt, de most kihívást érzett ki belőle. Át fognak törni.

Ransom elővette fézerét, és körbepillantott, hogy lássa, a többiek is fölfegyverkeztek-e. Végül Burke-höz fordult.

– Most vagy soha!

A zaj egyre hangosabbá és hangosabbá vált.

– Ne lőjetek! – parancsolta Ransom, amikor megjelent egy térközi hasadék. Mintha maga a mennyezet készülne groteszk szülésre. A legénység feszülten várt, de a parancs szerint senki nem tüzelt.

Két másodperc... három... és megjelent!

Egy hosszú farkú, dinoszauruszhoz hasonló, mitikus formájú idegen lény repült ki a hasadékból, és denevérként körbeszáguldott a hídon. Aztán meglódult Burke felé, de az előtte bekapcsolódó erőtér visszavetette. Az idegen azonnal hanyatt dobta magát, és úgy fordult meg, mint egy műrepülő, de újabb erőtér állta útját.

Csapdába esett!

Az idegen föl-le dobálta magát, farka úgy csapkodott, mint egy zászló, a kinyújtott két karmos karja alkotta rúdon. Közben szörnyűségesen sivalkodott, annyira magas hangon, hogy az vetekedett a megnyíló hasadékok visításával.

Ransom és a többiek figyelték, ahogy halálra veri magát az erőtereken, minden egyes becsapódásakor erős áramütést szenvedve el. Csak még néhány másodperc...

Amikor az idegen egy utolsó vonaglást követően a fedélzetre zuhant, Ransom kevesebb szánalmat érzett iránta, mint eddig bármelyik társa iránt. Ezek az átkozott, nyálkás fenevadak az utolsó csepp emberséget is kiszívták belőle. Vagy Janeway volt az?

– Vidd a laborba! – reccsent rá Michaelsonra. Megpördült, amikor Lessing konzolja fölsípolt.

– Uram, beindult a hajtómű! – jelentette az újdonsült kormányos.

– Tápláld be az irányt az Alfa Kvadráns felé! Teljes meghajtás! Indulás!

– Tüzeljenek tovább!

Janeway kapitány a szék kartámaszába kapaszkodott, és figyelme egyik posztról a másikra ugrált. Hajója az Equinoxot lőtte, aminek legénysége az előbb sugárzott át, és magával vitte a deflektor mezőgenerátorát is. Ha Ransom eddig nem is volt bűnöző, most azzá vált.

Az idegenek hangja betöltötte a fülét, az emberei szavát már nem is hallotta.

Fölpattant ültéből.

– Fegyverbe!

Harry Kimről szakadt a verejték, ahogy a pultjánál állt, és olvasta le a beérkező adatokat.

– Hasadékok nyílnak minden fedélzeten! Mindegyiken...

Janeway figyelme most már a híd és a többi fedélzet között oszlott meg, érezte, ahogy nő benne az elszántság; meg akarta védeni a hajóját és a legénységét, bármi áron. Fölötte tépett, fénylő gömbök formálódtak, és bennük sebszerű hasadékok tárultak fel, olyan gyorsan, mint egy kinyíló boríték. Célzott és tüzelt.

Aztán megnyílt egy újabb... és még egy! Négy! Hat!

Első lövése a többieknek is jelt adott a tüzelésre.

A híd légterét itt is, ott is hasadékok tépték fel, riasztó összevisszaságban. Fézerek tüzeltek, idegenek visítottak dühükben és gyilkolási vágyukban.

A híd közepén Janeway állt az események központjában. Megpördült, lőtt, megpördült, lőtt, és közben azon igyekezett, nehogy valakinek a fejét találja el. Reflexszerű mozdulatokkal célozta meg az egyre újabb föltáruló hasadékokat...

Aztán háta mögül visítást hallott, de egy pillanattal elkésett. Ahogy megpróbált megpördülni, belebotlott a parancsnoki szék talapzatába. Elvesztette az egyensúlyát.

Az idegen visítása milliméterekről hasított a fülébe, amikor ismét sikerült megvetnie a lábát. Egy démoni arc suhant el előtte, eltéveszthetetlen állati ragadozógrimaszba torzulva. Amikor a lény nekiütközött, ezer hangot hallott egyszerre – az idegenek sivítását, a megnyíló hasadékok zaját, a legénység ordítozását, a fézerek nyüszítését, szívverése dobpergését és Chakotay aggódó kiáltását, amikor a férfi észrevette az élő zuhanóbombázó orvtámadását.

– Kapitány!

 

TIZEDIK FEJEZET

 

– A pajzs ismét működik. Az idegenek visszavonultak.

Max Burke hangja diadalmasan csengett. Megint felülkerekedtek, de nagy árat fizettek érte. Ezúttal azonban nem emberéletben. Veszteségük szellemi veszteség volt.

Rudy Ransom félrerúgott egy darabot a híd padlóját elborító roncshalmazból.

– Az érzékelők jelzik a Voyagert?

– Úgy látom, támadják őket – jelentette Noah Lessing a pultjától.

Szavai mögött egy kérdés bujkált: Visszafordulunk segíteni?

Ransom teljesen összekuszálódott érzelmekkel igyekezett helyre tenni gondolatait. Itt tartanak. És Janewaynek köszönheti, hogy még jobban eltávolodott az átlépett határvonaltól.

– Tartjuk az irányt – mondta végül.

Max Burke odalépett kapitányához. Erősen verítékezett, és igyekezett elfojtani reszketését.

– Kár, hogy itt kell hagynunk őket.

– Nem sok mindent tehetünk – közölte Ransom. A helyzet nem változott. Egy hajó pajzsa nem képes megvédeni kettőt. Ezt láthattuk. Janewaynek megvolt az esélye, hogy egységes frontot alakítson ki velünk. Inkább úgy döntött, egymaga aratja le a babérokat.

Burke bólintott.

– Semmi baj, Rudy. Te helyesen cselekedtél. Nem támogattak volna minket. Az első nézeteltérésnél őrizetbe vettek mindannyiunkat.

– Ha most nem ölik meg őket, egy kicsit jobban meg fogják érteni a helyzetünket.

A bal oldali monitor a Voyagert mutatta. Átszakadt, villódzó pajzsának látványa mindkét férfi számára torokszorító élmény volt. Tudták, mit érezhet most a másik hajó legénysége. Különös, minden elégedettséget nélkülöző diadalittasság járta át őket. Janeway kapitány most végre megérti, mit is kellett átélnie az Equinox legénységének.

Ransom állkapcsa megfeszült.

– Ők csak egy apró szeletkét ismertek meg eddig a Delta Kvadránsból. Öt év hosszú időnek tűnik, de hazáig még legalább ötven van hátra. Kit áltat ez a nő? Ez az otthonunk. A nukleogenetikus lények nélkül az ő álmaik sem érnek semmit. Mennyi időbe telik, míg vágyakozni kezdenek egy igazi élet után? Családi élet után? Egy jövő után, amit valódi otthonban élhetnek le, nem sivár legénységi kabinokban? Egy férj vagy egy feleség után, aki közelebb áll hozzájuk, mint a parancsnokuk? Ők még fiatalok, de már nem sokáig.

– Te mindig miránk gondolsz, nem igaz? – jegyezte meg Burke. – Ezért teszünk meg mindent mi is érted. Te nem olyan vagy, mint Janeway.

Bűntudat villáma cikázott át Ransom mellkasán. Fölemelte a kezét.

– Nem, Max, tévedsz. Ő pontosan olyan, mint én. Láthattad, milyen elszánt. Egyszerűen csak nem szembesült a legrosszabbal. Nem jött még rá, hogy ő sem él örökké. Nem létezik a fiatalság varázsitala, és ő tíz vagy húsz évvel idősebb a legénysége nagy részénél. Vajon mikor kezd el vágyakozni a békés nyugdíjasélet után? – Ransom megragadta a fölső hídkaréj korlátját, és figyelte, ahogy a Voyager pajzsa lidérces színorgiában villódzik.

– Remélem, túléli – mondta egy idő után. – Még sokat kell tanulnia.

Egy gumiból, zseléből és fogakból álló lokomotív döntötte le a lábáról Janewayt. A nő érezte, hogy előbb a csípőcsontja, aztán a válla is nekicsapódik a kemény padlószőnyegnek, halántékát pedig végigkaristolja a korlát egyik tartóoszlopa. Az idegen érintésétől energia szikrázott végig a testén. Fézersugár súrolta az arcát, védekezőn jobbra hengeredett. A fő kilátóernyőn az Equinox gúnyolódva távolodott, saját kapitánya túlélésről szövögetett álmait kergetve.

A támadás pillanata szinte végtelenné nyúlt érzékei számára. Legurult a parancsnoki szék emelvényéről a híd alsó szintjére. Ez mentette meg az életét. Az idegen alig néhány centire suhant el fölötte, Chakotay fézerének tüzétől kergetve.

Arcának bal oldala kegyetlenül égett, egészen belevakult, érzékei összezavarodtak. Bőre ráncokba ugrott össze, szája oldalt húzódott, mintha satuba fogták volna. Nyaka úgy ropogott, mint a rugalmasságát vesztett, töredező műanyag. Amikor megfeszítette hasizmait, és ülő helyzetbe tornászta magát, Chakotayt látta maga előtt, amint szörnyű élőképbe merevedve egy újabb idegenre tüzel. A lény, ami az előbb őt támadta, most fölrepült egészen a mennyezetig, és onnan az első tiszt hátát vette célba. Ezúttal nem hibázott.

Paris fölpattant a kormánypulttól, és tüzet nyitott, de elkésett. Chakotay már a padlón hevert. Az idegen ismét fölfelé lendült, egyenesen Janeway és Kim fegyverének kettős tüzébe. Fölvisított, összerándult, és megszűnt létezni.

 

Chakotay... ha így ment el, anélkül, hogy kibékülhettek volna egymással...

Janeway arca aszalódni és hűlni kezdett. Az égető érzés fagyos hideggé változott, miközben visszaküzdötte magát a parancsnoki székbe, és rácsapott a kartámaszra.

– Tuvok! Adja át a taktikai vezérlést!

A legőrültebb dolgot tette, ami eszébe juthatott. Beindította az önmegsemmisítési folyamatot, ami kiiktatott minden biztonsági gátat, és lehetőséget adott rá, hogy vakító energiafolyamot küldjön a deflektorba, több száz százalékosra töltve fel a pajzsot. Kóválygó fejjel még kényszerítette magát, hogy leállítsa a visszaszámlálást, aztán az idegen visítás halkulni kezdett, a hasadékok bezárultak.

A szeme sarkából látta, amint két térközi átjáró a semmibe olvad. A támadást visszaverték, legalábbis pillanatnyilag.

– Nem fog sokáig kitartani – morogta. Vajon hangosan beszélt? Egyáltalán ezt mondta? Szavainak elhaló visszhangja arra engedte következtetni, hogy hangosan gondolkodott. Feje lassan tisztulni kezdett, hát összeszedte magát, és fölmérte a helyzetet.

Harry Kim kócosán és verítékben úszva támolygott vissza a pultjához. A többiek is hasonlóképpen igyekeztek a helyükre.

Parist kivéve... Ő Chakotay mellett térdelt, arcára aggódó és ugyanakkor undorodó kifejezés ült ki.

Janeway följebb támaszkodott, hogy láthassa első tisztje arcát. Olyan volt, mint az összegyűrt papír, egyik oldala teljesen megüvegesedett, elszürkült és beesett. Ó, ne!

Együttérzőn megérintette saját sérüléseit. Mintha töredezett kartont tapintott volna. Alatta kiszikkadt szövetek zizegtek. De életben volt. És Chakotay?

– Híd a gyengélkedőnek! – öklendezett Paris. – Orvosi vészhelyzet!

Semmi sem történt. Nem érkezett válasz.

– Doktor, feleljen!

Janewaynek remegni kezdett a keze. Miért nem válaszol a doktor? Talán az idegenek a kommunikációs rendszerben is kárt tettek valahogy?

Magán érezve a kapitány tekintetét, Tom Paris fölpillantott, aztán odaintette Rogers zászlóst az alsó hídról.

Janeway bánatával és bűntudatával küzdve nem volt képes hangot adni hálájának, amiért a férfi megpróbált segíteni Chakotayen. Minden idegszálával első tisztjére koncentrált, aki megmentette az életét, pedig ő durván elutasította, amikor a lelkét akarta megmenteni.

Miközben Paris és Rogers a lift felé cipelték Chakotay testét, ki a látóteréből, a kapitány megmarkolta a parancsnoki szék kartámaszát, és megpróbált kiegyenesedni ültében. Mostanáig nem is igazán értette, mit akart neki az első tisztje elmondani.

Pedig igaza volt. A szíve mélyén tudta, hogy Ransom elkeseredése a Voyageren is megjelenhet, ha kicsit elpártol tőlük a szerencse. Túl sok rémtörténetet hallott már balsikerű expedíciókról ahhoz, hogy azt higgye, velük ilyesmi sohasem történhet meg. Egyesek a kannibalizmusban keresték a túlélést, mások inkább a halált választották. Ő most, az igazságnak ebben a pillanatában fölfedezte magában a kannibálösztönt.

A kannibálok halottakat esznek. Mennyi időnek kell eltelnie, míg képessé válik a gyilkolásra?

Körülötte a levegőben ott terjengett az elégett idegenek bűze, elpárolgott testnedveiké, fézertűz által elporlasztott bőrüké. Az ő fezére tette ezt, és az embereié. Halomra gyilkolta az idegeneket, hogy ők élhessenek.

Annyi minden szerencsétlenség történhet még... Vajon mikor kényszerül rá, hogy átlépje a határt? Meg kell állítania Ransomot, mielőtt ő maga is visszafordíthatatlanul a nyomába lép.

– Érkeznek a veszteség-jelentések – nyögte Harry Kim. – Két halott... tizenhárom sebesült... és a hajtóművek súlyosan megsérültek.

Janeway igyekezett összezavarodott agyába fogadni a férfi szavait.

– Az Equinox?

– Teret váltott – jelentette Tuvok valahonnan.

– Van nyoma nukleogenetikus részecskéknek?

– Nincs.

– Akkor még nem kapcsolták be a „feljavított" térhajtóművet. Keressék tovább a... A világegyetem kettéhasadt körülötte, ahogy újra fölhangzott az idegen visítás. Mindenki megmerevedett, kézbe kerültek a fegyverek. Fölkészültek a legrosszabbra.

– Pajzsot stabilizálni! A híd köré dupla védőburkot, Tuvok! Ha nincs parancsnoki központ, az egész hajót elfelejthetjük. Fézereket!

Két duzzadó hasadék jelent meg a magasban. Janeway megvetette a lábát, és tüzelni kezdett, egyenesen a fénygömbökbe, mintha egy rosszindulatú daganatot próbálna szétroncsolni lézerszikével.

Tuvok boszorkányos gyorsasággal táplálta föl a pajzsot, míg az invázió sivítása el nem halt egészen.

– Kapitány – kezdte Harry Kim; csapzott haja a szemébe lógott –, ez a hang... valamiféle rendszer van benne.

Újra lepillantott az elemző monitorokra.

– Ebben a visításban? – kérdezte Janeway. – Gondolja, hogy több egyszerű indulat-kifejeződésnél?

– Megpróbálom lelassítani. Határozott rendszer figyelhető meg benne.

– Ismétlődik is?

– Igen, egyes részei. De modulációkkal. Talán valami nyelv? Átfuttassam a lingvisztikái adatbankon?

– Ransom azt mondta, ő már próbálta. Miért nem próbálja meg más adattárakkal? Talán valamelyik program fölismeri benne az értelmet.

– Igenis, kapitány.

Janeway reszkető lábbal bejárta a hidat, szabad kezével meg-megragadva, amiben csak megkapaszkodhatott.

– Ez nem mehet így tovább. A saját hajónkat vágjuk darabokra a fézereinkkel, ha sokáig lövöldözünk még idebent. Meg tudná erősíteni a pajzsot egy plazma-átvitellel?

– A gyengélkedőre kell mennie, kapitány – jelentette ki Tuvok válasz helyett. – Súlyosak a sérülései.

– Nem, itt maradok.

Egy valószerűtlen pillanatig a vulcani abbahagyta a munkát, és a nő felé fordult, gesztusaival ultimátumot közölve vele.

– Jelentkezzen a gyengélkedőn, kapitány! Föl kell épülnie a sérüléseiből, mindannyiunk érdekében. Chakotay parancsnok talán mar halott. Ha mindkét rangidős tisztünket elveszítjük, az kritikus csapást mérne ránk jelen helyzetünkben. Menjen a gyengélkedőre! Addig én kézben tartom a hidat.

Janeway elhátrált egy lépést.

– Átkozott vulcani! Értem aggódik, és közben úgy tesz, mintha csak saját maga érdekelné. Azt hiszi, átverhet engem?

A vulcani bólintott.

– Ha kell, egy ütéssel elkábíthatom.

Janeway megüvegesedett arcizmai fájdalmas mosolyra húzódtak.

– Gondoskodjon róla, hogy mindenkinek feltöltött f ezer legyen a keze ügyében!

– Igenis.

– Visszajövök.

– Természetesen.

– Köszönöm.

– Szívesen.

Chakotay parancsnok talán már halott.

Hosszú volt az út a gyengélkedőig a vörös riadó vészvilágításában, a támadások rázta fedélzeten. Emberek siettek el mellette a folyosón, fölfegyverkezve, oldalukon szerszámos táskával, orvosi készlettel vagy fézertelepekkel, esetleg sérült bajtárssal a hátukon. Mind Janeway tekintetét kereste, és a kapitány szégyellte magát, amiért arcának látványa rémületet vált ki belőlük. Tudta, neki most a hídon kéne lennie, épen, egészségesen. Ehelyett itt botorkál az alsó fedélzeteken, félig kiszikkadva, két kezében fézerpuskát szorongatva, mint valami tépett szörny az ősi legendákból. Aki most látja, annak biztosan visszatérő rémálmai lesznek róla.

Aztán belebotlott a saját rémálmába... egy halott idegenbe, ami egy elágazásban hevert, megcsonkítva, szürkén, foltosán. Nem fézer végzett vele... valaki kétségbeesésében hűtőgázt spriccelt rá. Rémes halál. Eltöprengett, vajon szerencsétlen gyilkosa túlélte-e a hűtőgáz belélegzését.

Ennyi rémség! Föltámadt benne a harag a rosszindulatú világegyetem és Rudy Ransom iránt, aki ezt az egészet a nyakukra hozta.

– Kapitány!

Neelix sietett oda hozzá a tőle megszokott túlbuzgósággal. Arcán ezúttal grimasszá torzult aggódó kifejezés látszott. A doktor mobil sugárzóját szorongatta a kezében. Honnan kerülhetett hozzá?

– Ezt a kilences fedélzet egyik folyosóján találtam! Vigye magával a gyengélkedőre!

Janeway elvette a sugárzót, de nem szólt semmit. Tekintete még mindig a halott lényre tapadt. Markába szorította a kis szerkezetet, és maga elé meredt. Még mindig e körül a bizarr halálnem körül jártak a gondolatai, szinte el sem jutott a tudatáig, hogy Neelix zavarodottságában majdhogynem parancsot adott neki. A talaxiai meg sem várta, valóban a gyengélkedő felé tart-e vagy valami fontosabb helyre. Ami azt illeti, már el is tűnt a következő fordulóban.

A gyengélkedő egy másfajta rémálommal szolgált. A padlóra terített takarókon sebesültek hevertek, mások a sarkokban kucorogtak, felszabaduló bioágyakra vártak. Tom Paris Chakotay fölött szorgoskodott, akinek természetesen jutott ágy. A navigátor megtörtnek látszott, nyúzottnak, kétségbeesetten igyekezett megőrizni önuralmát.

– Van valami hír a dokiról? – kérdezte minden formalitást mellőzve.

– Itt van nálam – felelte Janeway. Odasietett egy konzolhoz, az aktivátorba helyezte a sugárzót, és beütötte a parancsot. Zip... instant orvos.

– Milyen természetű az orvosi vészhelyzet? A doktor pislogott egyet, szemével máris a sebek okát kereste, fölmérte a betegek számát, és hozzátette: – Ne is mondja!

– Kezdje Chakotayjel! – utasította élesen Paris.

Janeway figyelte, és valami furcsát vett észre – a doktor egy pillanatra mintha nem tudta volna, melyik sérült Chakotay. Csak amikor Paris azt mondta:

– Stabilizáltam, de belső sérülései vannak – akkor összpontosította figyelmét a holodoki arra az emberre, akinek ágya mellett a navigátor állt.

A kapitány követte őt az első tisztjéhez, gyomra fölfordult a férfi félig összeaszott teste láttán... elvégre a barátja volt, bizalmasa és lelkiismerete.

– A kilences fedélzeten találtuk meg a sugárzóját mondta a doktornak, magyarázatot várva.

A hologram közben kezelésbe vette Chakotayt. Egy komputer hatékonyságával dolgozott, természetesen; fecskendőpisztolyt nyomott az első tiszt nyakához, aztán a mellkasához.

– Túszul ejtett az Equinox legénysége – mondta. Kikapcsoltam magam, hogy megszökjek. – Szünetet tartott, aztán megkérdezte: – Sikerült megállítani őket?

– Nem – fortyant föl Janeway.

Chakotay nyögött egyet, mire mindenki figyelme felé fordult. Janeway és Paris aggódva hajoltak fölé.

– Helyzetjelentést kérnék – motyogta a férfi –, de attól tartok, nem tetszene, amit hallanék...

A hangja... Janeway számára olyan volt, mintha templomi harangok szólalnának meg.

– Rémes állapotban van – bökte ki Paris, de nem is próbálta titkolni megkönnyebbülését.

– Harry most elemzi az idegenek hangját – mondta Janeway, mintha azt akarná az első tisztje tudomására hozni, hogy egy ilyen csaknem-kiszáradás nem mentség a szolgálati kötelességek elmulasztására. – Szerinte valamiféle kommunikációs forma.

Chakotay megpróbálta fölemelni a fejét, de elgyengülve visszahanyatlott.

– Amint kijutok a gyengélkedőről... segítek neki... Egyszer megfejtettem, hogyan lehet kommunikálni egy terrelliai tengeri zsáklénnyel... biztos ez sem sokkal nehezebb...

A gondolatra, hogy valami elterelheti élete új céljától, Janeway megmerevedett.

– A legfontosabb feladatunk most megtalálni az Equinoxot.

Részben elpusztult arcának üres hüvelyéből Chakotay szeme a kapitányt fürkészte.

– Szerintem a legfontosabb... visszaverni ezeket a támadásokat.

Folytatni akarta, de aztán mégsem tette hozzá: Nem igaz, kapitány?

– Az igazi ellenségeink nem az idegenek – mondta Janeway hűvösen –, hanem az emberek az Equinox fedélzetén. Nagyon fontos, hogy ne...

Az idegenek hangja szakította félbe; mintha követnék mindenhová a hajón. Előhúzta a fegyverét. Paris is fölkapta a sajátját, s még a mozgásképes sebesültek is összébb húzódtak, és a fézerük után nyúltak. Chakotay keze megindult a derekára erősített fegyvertok felé.

Addigra azonban a hang elhalkult.

– Tuvok a rácson dolgozik – mondta Janeway csöndes hálával. – A pajzs kitart, de nem örökké. Chakotay...

– Egy pillanat, kérem – szólt közbe a doktor. Várniuk kellett, míg kenőanyagot fecskendezett Chakotay sebeire. Az első tiszt összeszorított fogakkal grimaszolt, de egyébként meg sem rezzent. A doktor azonnal zselékötést és szintetikusan növesztett bőrt hordott föl a kezelt részekre. – Engedje meg, hogy összedolgozzam, parancsnok!

– Most nem látok...

– Biztos, hogy ez nem baj? – kérdezte Paris.

– A látása pár perc múlva helyreáll. Csak érzéstelenítettem az idegeket, míg a szövetek és vérerek összeolvadnak.

Ahogy sebei gyors gyógyulásnak indultak, Chakotay megint megpróbált fölülni, de csupán akkor járt sikerrel, amikor Paris odalépett hozzá, és segített neki. Az első tiszt lelógatta lábát az ágy szélén, és mélyeket lélegzett, miközben a zselékötés regenerálta arcának és koponyacsontjainak elhalt sejtjeit.

– Még ne álljon föl – utasította a doktor. – A regeneráció múló egyensúlyzavarokkal jár.

Janeway az OSH-ra pillantott. A hologram közönyösnek tűnt. Egyiküket sem szólította név vagy rang szerint, ahogy általában. A kapitány úgy döntött, biztos a sérülései teszik ilyen gyanakvóvá. Érzékei kiélesedtek, idegei pattanásig feszültek. Talán a doktortól is ezt várta, persze hiába.

– Egyelőre hadd menjen az Equinox – tanácsolta Chakotay, helyreállított szemével a kapitányt méregetve. – Később is követhetjük a nyomát, ha akarjuk. Úgyis nagyjából ugyanabba az irányba tar...

– Ha tovább gyilkolják a nukleogenetikus lényeket csattant föl Janeway –, elhúznak, és sosem érjük utol őket. Ransom akkor szabadon kóborolhat a Delta Kvadránsban. Márpedig ő egy sorozatgyilkos, és ezt nem úszhatja meg szárazon – fogadkozott.

Chakotay leszegte sérült fejét, két kezével az ágy matracát markolta.

– Ő nem sorozatgyilkos, kapitány. Ez a jellemzés nem helytálló.

Janeway szikrázó szemmel meredt a férfira.

– Az én dolgom az, hogy a Föderáció polgáraival betartassam az általánosan elfogadott viselkedési normákat, és ezt is fogom tenni.

– Csak a Föderáció polgáraival? – kötözködött Chakotay. – A szabályok csak ránk vonatkoznak?

Miközben Paris és a doktor hátrébb húzódtak, megértve a téma komolyságát, Janeway befelé megfeszült, és kihívóan bámult Chakotay gyógyuló arcába.

– Ne bőszítsen! – figyelmeztette a férfit komoran.

– Akkor hadd segítsek Harrynek – ajánlott kompromisszumot Chakotay. – Úgy mindketten más feladatra koncentrálhatunk egy darabig.

Janeway gyűlölte a helyzetet, azt, hogy a férfi több bölcsességet tanúsít, mint ő. Az ésszerűség előtt azonban fejet kell hajtani.

– Rendben. Ebbe beleegyezem. Jelentkezzen a hídon, amint eléggé összeragasztották! Akkor majd meglátjuk, mit kell tennünk, hogy lecsendesítsük a démonainkat.

Több mérföldnyi homok, szikla... a hullámok gyengéden gördültek ki a kristályfehér partra, hogy aztán megtörjenek rajta. A víz nem volt egészen kék, a felhők sem egészen ezüstösek, a táj mégis szívbemarkolóan hasonlított a földihez.

Egy tengeri madár – olyan, mint egy pelikán, leszámítva annak zsákos csőrét – repült át az égen, vidáman rikoltozott, bizonyítva, hogy egy efféle magas hang nemcsak pusztítást idézhet föl, hanem a szelet, a napot és a sós vízpermetet is.

A hullámok felől könnyű fuvallat érkezett, elsuhant az elefántcsontszín homok fölött, átfütyülve a kavicsok közt és dalra fakasztva a nádast. Hirtelen halk, fémes csengőszó zavarta meg ezt a pax botanicát.

– Ki az?

– Max. Látogatót hoztam.

– Egy pillanat!

A szélesre tárt szárnyú madár lesiklott egy hullámvölgybe, könnyed precizitással súrolva a mozgó vízfelszínt. Csőrét egyszer csak a habok közé döfte. Hatalmas szárnyának egyetlen csapása nélkül kiemelte az átszúrt angolnát, és zsákmányával a magasba lendült.

Túlélés. Micsoda gyönyörű dolog!

BBBzzzap!

A táj eltűnt. Rudy Ransom ismét a kabinjában ült, egy romos, a Voyageren átélt kaland után mégis otthonosnak tűnő helyiségben. Levette füle mögül a virtuális valóság generátort, és kelletlenül forgatni kezdte a kezében. Majd késó*bb visszamegy, és végignézi, ahogy a madár elnyeli az angolnát.

– Tessék – szólalt meg.

Max Burke lépett be elsőként, nyomában a némiképp zavarodott vendéggel, akinek homlokán friss zúzódás virított.

– Örülök, hogy jól van – köszöntötte Ransom.

Mivel az udvarias társalgásra nem érzett semmi indíttatást, Hét Kilenced szótlanul a férfi kezében tartott tárgyra nézett.

– Szinaptikus stimulator – magyarázta Ransom. Épp sétáltam egyet a tenkarai tengerparton. Ha gondolja, kipróbálhatja.

– Közölje a szándékait! – mondta a fiatal nő nyersen.

– Amint újra működésre bírjuk a továbbfejlesztett térhajtóművet, komolyan nekivágunk a haza vezető útnak. Az azonban így is hónapokat vesz majd igénybe. Ezt az időt eltöltheti a fogdában, vagy hasznos tagjává válhat a legénységnek. Én az utóbbit fogadnám szívesebben.

– Én a fogdát választom. Ransom rándított egyet a vállán.

– Tudja, Janeway nem az egyetlen kapitány, aki segíthet fölfedezni magának az emberi lét titkait.

A nő fölszegte a fejét.

– Nem tartom követendő példaképnek.

Tehát Janeway már meggyőzte ezt a lélegző gépet, hogy minden helyzet olyan megváltoztathatatlan, mint amit kőbe véstek. Kár.

– Egy nap – mondta – majd rá fog jönni, hogy a világ nem fekete-fehér. Janeway ragaszkodik az erkölcseihez, és ennek a legénysége issza meg a levét. Talán maga tanulhatna az ő hibáiból.

– Az egyetlen hibája az volt, hogy bízott magában. Ransom csalódottan elnyomta magában az ingert egy újabb vállrándításra. Ő már megbékélt magával, nem fogja hagyni, hogy éppen egy borg keltsen benne megbánást valamiféle erkölcsi abszolútumok nevében. Vajon hány embert ölt meg, amíg egy kockahajóhoz volt drótozva?

– Lássátok el a sebét! – vetette oda Burke-nek. Bárcsak mások lennének a körülmények!

De a helyzet, sajnos, adva volt.

– Első fokú fézerégések... kisebb zúzódások... úgy látom, amputálni kell.

Max Burke végigfuttatta a gyengélkedő orvosi szkennerét Hetes fejsebén. A nő nem reagált kísérletére, hogy legalább kicsit emberibbé tegye kettejük kapcsolatát.

– Ez vicc volt – közölte bátorítóan. – Most mosolyognia kéne, vagy frappánsan visszavágni...

– Nem ismeretlen előttem az emberi évődés szokása. Az ön stílusa azonban durva és kiszámítható.

– Egy sértés! Ez is jobb a semminél. Tudja, Hetes... szólíthatom Hetesnek? Itt nálunk nem lesz része sok luxusban. Csak egymásra hagyatkozhatunk. Megpróbálhatná leeresztem a pajzsát, különben magányos lesz az utazása... Az ördögbe! Potyautasunk van!

Miközben Hetes zavartan ráncolta a homlokát, Burke megérintette az OSH vezérlőpaneljét.

Megjelent a doktor, de ő is zavarodottnak tűnt, mintha hirtelenjében nem találná a helyét. Burke azonnal tudta, mi történt.

– Hetes? – kezdte a doktor.

– Foglyok vagyunk – magyarázta a fél-borg nő.

– Megtámadott az ő OSH-juk. Burke a kijelzőket tanulmányozta.

– Úgy tűnik, magát áttöltötték a mi adatbázisunkba. Jó. Gyerünk, lássa el a barátját! – Átadott a doktornak egy trikordert, és Hetes felé intett.

Amikor a hologram tétovázni látszott, Burke hozzátette:

– Vagy megtagadja saját bajtársa kezelését?

A doktor keserűen végigmérte őt, aztán megadta magát a sorsának.

– Nem. És bármelyiküket el fogom látni, feltéve, hogy élve eljutnak a gyengélkedőig. Janeway kapitány hamarosan lövetni kezd magukra, és akkor semmi esélyük nem lesz.

– Nem ölne meg minket – felelte Burke. – Rudynak igaza van. Ő még nem jutott el arra a pontra. Letartóztatni minket egy dolog, tárgyalás nélkül kivégeztetni azonban már egészen más.

– Ransom Burke-nek! Készen állunk a térhajtómű kipróbálására. Rendelj el vörös riadót, Max!

– Vettem. Máris indulok. Vagy, mondhatnám úgy is, indulunk. Viszlát, doki. Mármint ha nem rosszalkodik. Hetes, jöjjön velem, különben elkábítom! Doktor, ugye programozták a kutatólabor használatára is?

– Nos... igen.

– Akkor ott találkozunk, és tovább kezelheti őt. Ha nem teszi, akkor kikapcsolom, Hetes sebe pedig elfertőződhet, vagy történhet vele még rosszabb is. Nekünk egyelőre nincs időnk magukkal foglalkozni. Hetes, erre!

– Mária Ransomnak!

A kapitány fölpillantott, amikor Burke feltűnt a kutatólabor ajtajában, a háta mögött Hét Kilenceddel. Amint megjelentek, a doktor is elővillant a semmiből. Nem... ez nem lehet az ő orvosuk. Ez mérgesnek tűnik, sőt, viszolygónak. Talán valamitől meghibásodott a programja.

– Azt hittem, a hídon vagy – mondta Burke Ransom mellé lépve.

– Ott Lessing tartja a frontot. Én itt akartam lenni az energiaátvitelnél, hátha szükség lesz a segítségemre.

– Kösz.

– Maria, kezdheted – szólt Ransom a kommunikátorba.

– Készen állunk.

– Vettem. Tölts a továbbfejlesztett térhajtóműbe húsz izogrammnyi idegen anyagot!

– Igen, uram.

– Ransom a hídnak! Lessing... gyorsíts!

Mindannyian visszatartották a lélegzetüket... ő legalábbis mindenképp. Mellette Burke kihúzta magát, csöndben várt.

A hajó fölzümmögött, erőt gyűjtött, a maga gépi módján remegni és nyöszörögni kezdett. Ezzel nem volt semmi baj, remélhetőleg... az elszenvedett károk ellenére hó"siesen küzdött a magasabb szubtérfokozat eléréséért. Már majdnem sikerült... majdnem...

KRRRRCSUNKCSSSS...

– Mi történt? – kapott levegőért Ransom. Valami elszállt!

A gépházból Gilmore jelentkezett.

– Az energiarelék kikapcsoltak. A vezérlésüket kódolták.

Ransom és Burke is Hét Kilenced felé fordult.

– Adja meg a kódokat! – dörrent rá a kapitány.

– Nem.

Burke hűvösen megrázta a fejét.

– Az előbb megvizsgáltam. A koponyája tele van borg implantátumokkal. Ha nem adja meg a kódokat, talán magunk is kikereshetjük őket.

– Hetes koponyaberendezése rendkívül összetett mondta a doktor. – Hónapokig tartana azt is kiszedniük belőle, mit evett ma reggelire.

Hát erre nem számított... Ellenállás? Ransom Burke-öt figyelte, aki láthatóan tisztában volt a helyzettel.

– Ezért fog maga segíteni nekünk – mondta az első tiszt a hologramnak.

A doktor vigyázzállásfélébe vágta magát.

– Megtagadom.

Mivel úgy vette észre, Burke számított minderre, Ransom hagyta, hadd oldja meg ő a problémát.

– Csinálja – mondta az első tiszt –, vagy letörlöm a programját!

– Csak tessék!

– Doktor! – tiltakozott Hetes.

– Ne aggódjon – mondta a hologram. – Szükségük van rám. Nem verik be a saját orrukat, hogy bosszút álljanak az arcukon. Azt javaslom...

Ransom további várakozás nélkül a gyengélkedő kihelyezett ellenőrzőpultjához lépett, és megérintett egy kapcsolót, egész sípolássorozatot engedve útjára. A doktor viselkedése hirtelen megváltozott. Nyoma sem maradt benne az ellenszegülésnek, inkább hűvösnek, távolságtartónak látszott.

– Munkára! – utasította Ransom. – Tudja, mit keresünk.

– Hát jó. – A doktor Heteshez fordult. – Foglaljon helyet!

– Doktor?

– Letöröltem az etikai szubrutinjait – magyarázta Ransom. Jobb is, ha a nő megtudja, nem számíthat többé a barátja segítségére. – Mostantól kicsit hajlamosabb lesz az együttműködésre. Doktor, tájékoztasson a fejleményekről! Max, menjünk, segítsünk Mariának! Ha nem hozzuk hamar rendbe a térhajtóművet, a Voyager utolér minket, és akkor megint úgy táncolhatunk, ahogy Janeway fütyül.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

Zilált egyenruhában, csapzott hajjal, kenőanyagokkal összekenve büdösen és tele horzsolásokkal, Kathryn Janeway az elsötétült hídon ült egy kifejezetten rosszul elhelyezett munkalámpa által vetett árnyék közepén. A fény az alsó hídra irányult, ahol két karbantartó tűnt el vállig egy pultban. Tuvok, Paris és Kim se nézett ki nála jobban. A kísérteties környezet döbbenetesen emlékeztetett az Equinox hídjára – milyen örömet és egyben szánalmat keltőnek is látta, amikor először belépett! Egy Csillagflotta-hajó bajban, a legénysége bátran küzd minden újabb percnyi életért, a falak és a mennyezet félig összedőltek, mindenhol fézerégések nyomai, kábelek lógnak, mint ütőerek tátongó sebekből...

Túl ismerőssé vált mindez. Túl közelivé. Nincs többé szép tiszta hajó makulátlan folyosókkal és épkézláb legénységgel. Nincs többé biztonságos kikötő.

Arca és nyaka legalább megint olyan volt, mint régen, bár a regenerációs kezeléstől még mindig nagyon égett. Most épp Chakotayt figyelte, amint munkáját végzi a fölső hídkaréjon.

Vajon Rudy Ransom kristálygömbje tisztábban mutatta a jövőt, mint az övé? A férfi élesebben látta a helyzetet, köszönhetően harminckilenc embere tragikus halálának, olyan emberekének, akik rábízták az életüket? Vajon azért ismerte föl előbb a valóság csúf arcát, mert ideje nagy részét szemtől szemben töltötte vele, míg Janewayt megkímélte ettől a ragyogó hajó és a teli gyomor?

Nem. Nem lépem át a határt. Bármilyen közel kerültem is hozzá. Nem számít, milyen könnyű megértem magát, nem fog átráncigálni rajta.

Amikor Chakotay odalépett hozzá, és kissé tétovázva, szó nélkül átnyújtott egy rögzítőt, több jóindulattal vette el tőle, mint akár egy órával előbb tette volna. Az alternatívák halványodtak, és egyre fogytak. Most már szinte bármilyen kétes reménysugárral kiegyezne.

– Nem egy kimondott Shakespeare – jegyezte meg, végigböngészve a fraktáljeleket, amik nagy valószínűséggel az idegenek nyelvét alkották. Tehát így kommunikálnak. Ismétlődések és számsorok és matematikai kitevők. Nem csoda, hogy Ransom sosem bukkant rá.

– Bármilyen csenevész olajág – mondta Chakotay csendesen –, azért csak értékelhető gesztus.

Janeway átadta a rögzítőt Kimnek.

– Futtassa át ezt a fordítóprogramon!

– Tegyük le a fegyvert! – javasolta Chakotay. Amikor Janeway nem tiltakozott, Paris kérdőn fordult hátra.

– Parancsnok?

Chakotay védekezőn emelte maga elé a kezét.

– Valakinek el kell kezdeni bízni a másikban.

– Parancs felülbírálva – vágta rá Janeway. Amikor az első tiszt feléje fordult, hozzátette: – Tisztelem az optimizmusát, de ebben az esetben inkább... a fegyvereket választom.

Megint letorkolta, ezúttal mindenki előtt. Bizalom? Szó sincs róla. Vajon bízni fog még benne valaha a nő? Jelenleg még ők ketten sem tudtak zöld ágra vergődni egymással. A határ pontosan közöttük húzódott.

A kapitány körül mindenki elővette a fézerét, még Chakotay is, és készenlétre kapcsolták a töltést.

– Adásra kész – jelezte Kim. Janeway Tuvokra pillantott.

– Pajzsot le! De csak a hídon!

Mintha ez bármit is jelentene az alsóbb fedélzeteken.

Tuvok fél kézzel pötyögte be a parancsot, a másikban a fezeiét tartotta.

Az idegen sivítás szinte azonnal felhangzott, amint a pajzs megszűnt. Janeway fölkészült, hogy a legapróbb fenyegető mozdulatra elsüsse a fegyverét. Ha az idegeneknek nem tetszik az elküldött üzenet, mindennek vége. Ők is olyanokká válnak, mint Ransom, és harcolhatnak éjjel-nappal, évekig. És az összecsapások végső kimenetelétől függetlenül ez mindenképpen bukás lenne.

Senki nem szólt, senki nem kiáltott. Egy figyelmeztetés sem hangzott el, semmi „Jönnek!" vagy „Itt vannak!" Aztán haragos izzással megjelent az első fénygömb a fölső hídkaréj bal oldalán. Egy izgatott idegen bukkant föl a hasadékból, koponyahártyája szétnyílt, éles fodrok tűntek föl rajta, elővillantak fogai, karmai begörbültek. A tér szövedékén hasított résből előszökkenve Harry Kim felé iramodott, a hozzá legközelebb álló ember felé.

Valahogy, akár az önuralmának, akár a puszta sokknak köszönhetően, a zászlós megállta, és nem tüzelt. Az egyetemes fordítógép ketyegése és zümmögése szívverésük szaporaságával vetekedett.

Janeway már majdnem lőtt, hogy megvédje Kimet, amikor az idegen megtorpant a levegőben. Feje átalakult, simábbá, puhábbá vált. Zavartnak tűnt, bütykös ujjai szétnyíltak-összezárultak, az ötcentis karmok a tenyerét karistolták. Nyilvánvalóan ragadozó, jegyezte meg Janeway az objektivitás egy őrült pillanatában.

Mintha eddig nem tudták volna.

Mégis megállt. És most egy helyben lebegett.

A kapitány lassan kinyújtotta a kezét, reménykedett a gesztus univerzális voltában, de a lény hirtelen meg fordult, farkával csapott egyet, és eltűnt a fénygömbben, ami szinte rögtön össze is roskadt. A figyelmeztető hang elhallgatott.

Nesze neked vendégszeretet!

Legalább végre csönd volt.

– Pajzsot föl! – kapott észbe Janeway. Mindenki Kimre nézett, türelmesen vártak, amíg a zászlós a pultot faggatta.

– Ha meg is értették az üzenetünket – mondta végül –, nem válaszoltak.

A hajó röviden megrázkódott, mint amikor egy vitorlás váratlan hullámba fut. Egy újabb támadás.

– Itt van a válasz – szólt Janeway, hangjában ugyanazzal a keserűséggel, amit előbb érzett. – Aktiválja a deflektor-impulzust!

– A pajzs kitart hatvankét százalékon – mondta Tuvok.

– Az megint pár percnyi békét és csöndet jelent. Azt javaslom, használjuk ki! Koncentráljanak a térhajtómű javítására! Meg kell találnunk az Equinoxot.

Chakotay megereszkedett vállal fölemelte a látszólag értéktelen fraktálokkal teli rögzítőt.

– Ha nem bánja, én tennék még egy próbát ezzel az üzenettel. Talán ha átfogalmaznánk...

– Nem figyelnek ránk, Chakotay. Ransom után kéne erednünk, nem nyelvtanozni az idegenekkel.

Ki innen... ki a hídról, mielőtt elölről kezdődik az egész! Janeway ellökte magát a parancsnoki széktől, és elindult a készenléti kabinja felé, hogy ott csöndes magányban nyalogassa kicsit a lelkén ütött sebeket.

Amikor belépett, az ajtó nem zárult be mögötte azonnal.

A férfi követte.

– Érdekel az első tiszted tanácsa? – kérdezte Chakotay. Valahogy sikerült elkerülnie a kulcsszavak kihangsúlyozását.

– Hadd találjam ki! – Janeway szembefordult vele. „A deflektorunknak fogy az energiája, márpedig ha leáll, védtelenek leszünk. A Voyager miatt kéne aggódnunk, nem az Equinox miatt.”

– Remek első tiszt lenne belőled – mondta a férfi. És ezt a tanácsot érdemes megfogadni.

– Talán. De azon a hajón tartják fogva a legénységünk egyik tagját.

– Tényleg Hetesről szól ez? – kérdezte Chakotay, megkockáztatva Pandora szelencéjének felnyitását. Vagy inkább Ransomról?

– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Janeway, de tudta – mindketten tudták –, hogy hazudik.

– Közismerten haragtartó vagy – felelte a férfi. – Ez az ember elárulta a Csillagflottát. Megszegte az Elsődleges Irányelvet, sárba tiport mindent, amiben hiszel, és a Voyagert odadobta a farkasoknak.

Ez remek végszó lett volna egy „nem megmondtam?"-típusú visszavágásra. A férfi látszólag más hangot ütött meg, mint legutóbb. Vajon az egész csak trükk a részéről, hogy kipuhatolja, mennyire változtatták meg az álláspontját az elmúlt órák eseményei?

– Borg, harogin, maion – számolta az ujján. – Kijutott nekünk is bőven a rossz fiúkból. Ransom se más, mint a többi.

– De igen. Te magad mondtad. Azért, mert ember. Nem hibáztatlak, amiért dühös vagy rá, de nem veszélyeztetheted a hajó biztonságát, csak hogy eleget tégy személyes bosszúvágyadnak.

– Köszönöm a nyíltságodat – mondta Janeway vészjósló hangon. – Most hadd fogalmazzak én is ugyanilyen nyersen! Igaz, dühös vagyok. Átkozottul dühös. Ransom a Csillagflotta kapitánya, mégis úgy döntött, hátat fordít mindennek, amit az egyenruhája jelképez. Most odakint jár valahol, ártatlan élőlényeket kínoz és gyilkol, hogy egy kicsit előbb érhessen haza. Ezt nem tűrhetem el. Vadászni fogok rá, nem számít, mennyi időbe telik, nem számít, mi az ára. Ha ezt te személyes bosszúvágynak nevezed, a te dolgod.

A fűrészes élű megjegyzés hallatán Chakotay hátat fordított, hogy kisétáljon, aztán mégis meggondolta magát. Talán a halálközeli élményéből fakadó leküzdhetetlen megértés bírta maradásra, vagy annak tudata, hogy ezt a konfrontációt úgysem úszhatja meg. Janeway helytelenítette, hogy a munkáját végzi, és arra kíváncsi, kapitánya megosztja-e figyelmét, amikor pedig minden gondolatával a túlélésükre kéne koncentrálnia.

– Ransom nem volt gépész, sem katona, Kathryn emlékeztette a nőt. – Magasröptű elméleteken dolgozott, még csak nem is kézzelfogható fizikai tételeken. Valószínűségi arányokban gondolkozott. Az idő és a távolság fogalmát viszont annál valóságosabbnak érezte, hiszen a hajójának kétszer addig tartott volna a hazaút, mint nekünk – nem hetven évig, hanem százötvenig. Egyáltalán esélyük sem volt arra, hogy élve elérjék az otthonukat, kapitány. Az Elsődleges Irányelv? Elég elvont dolognak tűnik, amikor egy olyan idegen ki akarja szívni az életet az emberből. Nekem elhiheted...

– Ne feledd, én is átéltem. – A nő, hogy megnövelje a távolságot kettejük között, átsétált az asztal túloldalára, de állva maradt.

– Az is aggaszt, amit veled tehettek volna – ismerte el Chakotay. – De úgy tűnik számomra, hogy Ransomot más mércével méred, mint minket, magunkat. Mi egész háborúkat akadályoztunk meg, amik nyilván lezajlottak volna, ha nem járunk épp arra. Valaki biztos bebizonyíthatná, hogy rosszul tettük, nem volt jogunk beavatkozni mások végzetébe, még ha az a végzet szörnyűségesnek tűnt is. A szabályzat vajon minden beavatkozást tilt? Vagy csak azt, ami rosszul sül el? Miféle szabály az ilyen? „Ne avatkozz be, csak ha biztosan kedvező lesz a dolgok kimenetele"?

– Megállítottuk például azt a robbanófejet, hogy megmentsük...

– Hogy megmentsük a hajót – vágta rá kapásból Chakotay –, nehogy bolygóméretű katasztrófát akadályozzunk meg. Épp erről beszélek. Ha a hajónk nincs veszélyben, azzal érvelt volna, nem a mi dolgunk dönteni két bolygó vitás ügyében? Talán annak a civilizációnak a következő Sztálinja most azért él és virul, mert mi akkor megakadályoztunk egy katasztrófát. Ransom a maga módján védte a hajóját, ahogy mi is a mienket. Igen, tudom, ebbe bele lehet őrülni. Erkölcs – micsoda probléma!

Rá nem jellemző módon leejtette a karját, arcán az új bőr elvörösödött.

– Jobb lesz, ha most magamra hagysz – mondta Janeway. – Ez egy csöppet sem segít.

Chakotay kicsit megemelte a hangját, és a nő elébe ment, aki visszaindult az asztal túloldaláról.

– De az segítene, ha megérteném a döntéseid rejtett mozgatórugóit.

Janeway füstölögve próbálta kirekeszteni a férfit gondolataiból, hogy ismét csak a saját felelősségére összpontosíthasson.

– Kötelességem elfogni Ransomot, és őrizetbe venni. Hogy mit remélek vagy mennyire tudom megérteni őt, az többé nem számít. Kénytelen vagyok eljátszani a vádló szerepét. Én képviselem a törvényt itt. A mi törvényünket. Az ő törvényét.

Láthatóan visszafogta magát, megpróbált megőrizni valamit pártatlanságából súlyos vádlói köpenye alatt is.

– Én megértem az indítóokait, Chakotay. De az még nem szolgál mentségként. Olykor hátra kell lépnünk, és elfogadni, hogy a be nem avatkozás is része a kiképzésünknek, feladatunknak, vállalt kötelezettségünknek. Tartanunk kell magunkat az elveinkhez, még ha beledöglünk is.

Chakotay figyelő szeme előtt Janeway egyre inkább visszavonult a szabályzat szentélyébe, az egyetlen helyre, ahol biztonságban érezte magát. Csupán arca, a mélységes szenvedésnek ez a bőrmaszkja árulkodott belső küzdelméről.

– Nekem tartanom kell magunkat a szabályzat előírásaihoz – folytatta a nő –, a lehető legpontosabban értelmezve őket, noha megértem a gyakorlati alkalmazásukat segítő szándékos rugalmasságukat. Itt azonban nem a rugalmasságon van a hangsúly. A dolgom most a pontos értelmezés, és hiszek ennek helyességében.

Chakotay megvetette a lábát.

– Én pedig figyelmeztetlek, mert nekem ez a dolgom. Véleményem szerint egy olyan határvonalat védesz, amit még csak nem is láttál soha. Ugyanolyan távol vagyunk az otthonunktól, mint Ransom. Mekkora elkeseredés kell ahhoz, hogy a civilizáció törvényei átadják helyüket a túlélés törvényeinek? Azt hiszed, mi nem keseredhetünk el annyira? Ne felejtsd el... én tudom, milyen az, amikor megsemmisül a hajóm.

Janeway egy meglepő mozdulattal visszapattant az asztal mögé, és kihívó tartást vett föl. A szakadék kettejük között tovább tágult.

– Nagyon vigyázz, Chakotay – figyelmeztette a nő. Hangja szinte károgássá változott. – Ne beszélj nekem határvonalakról! Én egy olyan viselkedési normát képviselek, amit ezen a hajón ebben a kvadránsban is fönn kell tartanunk, bárkivel szemben, akivel találkozunk. Rudolph Ransomnak és a legénysége tagjainak pedig felelniük kell tetteikért. Elég világosan fogalmaztam?

Ennek az erkölcsi zűrzavarnak a csapdájában Chakotay előrehajolt, és két öklét az asztal lapjára tette.

– Találkoztál már máskor is visszataszító alakokkal ebben a kvadránsban. Miért bőszít föl ennyire pont Rudolph Ransom és a legénysége?

– Azért, mert emberek! Nem csak egyszerű „visszataszító alakok"!

– És? Ez azt jelenti, hogy rosszabbak a klingonoknál, a borgnál vagy ezernyi más fajnál, ami kitermeli a maga gonosztevőit? Valamiért az emberiséget magasabb polcra kéne helyeznünk a többieknél? Vagy csak attól félsz – emelte meg a hangját –, hogy az ő ténykedésük téged is rosszabb színben tüntethet fel?

– Ez meg mit jelentsen?

– Azt, hogy ugyanaz a túlélési ösztön egy nap rajtad is elhatalmasodhat, ezért most keresztre kell feszítened Ransomot, hogy megszabadulj a saját belső démonaidtól. Szerintem azért akarod ennyire sikerre vinni az emberi civilizáció törvényeinek ügyét, nehogy a végén te is ott köss ki, ahol ő. Nem hagyhatod, hogy büntetlenül megússza, mert túl sok vonást látsz magadból őbenne, ugyanazt a sötét oldalt, amivel minden parancsnoknak rendelkeznie kell, ha eredményes karrierre vágyik. Azért reagálsz ilyen hevesen, mert Ransom tevékenysége rossz fényt vet az emberiségre, vagy azért, mert félsz, hogy te is ilyenné válhatsz?

Janewaynek mindene viszketett már mocskos és tépett egyenruhájában, izmaiban fájdalom lüktetett, csakúgy, mint a fejében. Most váratlanul megragadta a székét, és olyan erővel penderítette félre az útjából, hogy az az ablak előtt húzódó korlátnak csapódott.

– Chakotay, a nemjóját! Ebből elég!

A férfi szája elítélően félrehúzódott, és fekete szemében szikrák lobbantak, ahogy az ajtó felé indult.

– Rendben, kapitány. De ne feledd, ha folytatni akarod ezt a boszorkányüldözést... hogy az igazi boszorkányt a tükörben keresd!

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

– Miért álltunk meg?

– Ennek a bolygónak patogenikus légköre van. Biztonságosan elrejt minket, amíg elvégezzük a javításokat.

Ransom a hídra visszatérő Max Burke-nek válaszolt, aki meglepetten konstatálta, hogy körpályára álltak egy békés kinézetű bolygó körül, amely teljes egészében páfrányzöld színben pompázott, az ezüstös sarkvidékektől eltekintve.

Noah Lessing fölpillantott a pultjáról.

– Deutérium-lelőhelyeket is találtunk.

– Vigyél egy felderítő csapatot! – mondta neki Ransom. – Próbáljátok megkeresni azt az ércet!

Burke a felálló Lessing elé lépett.

– Ott nem lesztek védve az idegenektől. Vigyetek magatokkal fézerpuskát! Az első baljós jelre fölsugárzunk titeket.

– Igenis.

Amikor a fiatal férfi kisietett, Ransom elfoglalta a helyét Burke-kel szemben.

– Hogy haladsz a kódokkal? – kérdezte. – Beszélt már az a nő?

– Nem, egyelőre nem. És egy borg nem szokta meggondolni magát. A doktor most szereli szét a mechanikáját. Úgy láttam, élvezi. Mikor legutóbb benéztem, még énekelt is.

– Énekelt? – kuncogott föl Ransom. – Úgy érted, valami dallamosat?

– Tudod.....A látóközpontból az érzékelőközpontba, az érzékelőközpontból az agykéregközpontba... az agykéregközpontból a...”

– Max! Hagyd abba, amíg be nem dilizünk mindketten! A mi doktorunk ugye sohasem énekelt?

– Nem. Az feleannyira sem szórakoztató, mint ez a fickó.

– Menjünk le! – javasolta Ransom, és már el is indult. – Beszélni akarok a nővel.

Burke könnyedén tartotta az iramot. Végigsiettek a hajó fedélzetén.

– Semmi értelme. Janeway komplett agymosást hajtott végre rajta. Hetes már azt sem tudja, mi fán terem a logika. A lojalitás a legfontosabb számára.

Ransom vállat vont.

– Egy kapitány rosszabbat is tehetne az emberével, akár borg az illető, akár nem.

Burke mosolyogva csóválta a fejét.

– Bárcsak eldöntenéd végre, gyűlölni akarod-e Janewayt, vagy sem, hogy aztán ahhoz tarthassam magam!

– Nem gyűlölöm. Az ördögbe, hiszen alig ismerem! Most épp ő is csak egy akadály, amin át kell jutnom, Max. Hogy ez hogy történik meg, az tőle függ. Én megteszem, amit tennem kell, a hazajutásunk érdekében. Ha ő az utamat állja, eltaposom. – Közeledtek a kutatólaborhoz, úgyhogy föltartotta a kezét. – Hetes előtt ne beszéljünk erről! Inkább lássuk, hátha mégis rábírhatjuk, hogy meggondolja magát!

Amikor beléptek, meglehetősen döbbenetes látvány fogadta őket – a doktor egy asztalra szíjazta Hetest, és most épp az agyában babrált valamit, az eltávolított borg szemgolyó helyén benyúlva. Egy mondat közepén tartott:

– ...etikai szubrutinjaimtól megszabadítva sokkal hatékonyabb munkát végezhetek.

Ransom és Burke is összerándult Hetes állapota láttán. A nő mesterséges szeme az asztal fényes lapján hevert. Láthatták fejében a borg áramköröket, és ami az egészet még zavarbaejtőbbé tette, Hetes hirtelen feléjük fordult, és fennmaradó egy emberi szemével végigmérte őket.

– Helyzet? – kérdezte Ransom, legyűrve feltörni készülő" rosszullétét.

– Mindjárt eltávolítóm a kéreg-egységet – mondta a doktor. – Az tartalmazza a memóriapályák tartalomjegyzékét. De ha egyszer azt kiszedem, a magasabb agyfunkciók – a felismerő készség, a nyelvértés – súlyosan károsodnak.

– Van más választásunk?

– Csak ha hetek állnának rendelkezésemre, de ön azt mondta, sürget az idő.

Nem jó ez így. Most már csupa ilyen nehéz döntés vár rá?

Odalépett Heteshez. Bárcsak lenne olyan józan is, mint amilyen lojális!

– Mondja meg a kódokat! – utasította.

– Nem – felelte a nő.

– Janewaynek egyvalamiben igaza volt. Maga egyedi... kár lenne, ha elveszítenénk.

Hetes fagyosan mérte végig.

– Az együttérzése érdektelen. Ransom kicsit előrehajolt.

– Gondolja, hogy nekem könnyű ez? Látni magát ezen az asztalon... de nem hagy nekem más választást!

– Én nem hagyok más választást? – ismételte a nő. – Nagyon gyakran takarózik ezzel. Életeket pusztít el, hogy elérhesse célját, aztán arra hivatkozik, nem volt más választása. Megnyugvást talál ebben a fajta logikában?

A férfi keze remegni kezdett. A nő persze nem tudhatta, de a megnyugváson ő már régen túljutott.

– A kódokat!

– El kell pusztítania engem, ha meg akarja szerezni azokat.

Ransomot elkeserítette Hetes makacssága, de ugyanakkor csodálta is elszánt céltudatosságát. És persze meg is értette. Halj meg, ha kell, valamiért, amit érdemes védelmezni! A nő az előbb választásokról beszélt... ez is egy volt a kínálkozók közül.

Bólintott a doktor felé, aki erre fölvett egy fémeszközt, és folytatta munkáját a nő föltárult áramkörrendszerén.

Miközben Ransom merev léptekkel kisétált a helyiségből, a nyomában Burke-kel, meghallotta a doktor bizarr dalának egy újabb strófáját:

– „A recehártya-központtól a nyakszirtközponthoz...”

A Voyager gyengélkedőjén szörnyű dolgok történtek. Ronda, sajnálatos dolgok. Janeway kapitány megtorpant az előtérben, valósággal földbe gyökerezett a lába a laborban folyó vita hallatán. Neelix hangját ismerte föl... és a doktorét.

– Hallottam erről, de nem akartam elhinni, egyszerűen nem tudtam elhinni a pletykát, hogy a mi doktorunk valamiféle viviszekciós kísérleteket végez!

– Ez nem viviszekció. Közönséges boncolás.

– Szóval annak nevezi? Ez az idegen tisztességes temetést érdemel! Vagy hamvasztást... mindenesetre mást, mint ez!

– Nem kéne inkább mosogatnia?

– A kapitány ezt nem fogja engedni!

– Orvosi vészhelyzet van. A gyengélkedőn minden döntés az enyém.

Amikor őt említették, a kapitány gyomra összeszorult. Mivel tudta, hogy jelenléte a fedélzeten szinte minden beszélgetés hangvételét megváltoztatja, egyelőre nem fedte föl magát, csupán lassan előbbrearaszolt, és bekukucskált a laborba.

A doktor épp egy lézerszikét emelt föl. Előtte, a diagnosztikai asztalon egy idegen teste hevert groteszkül kiterítve. Farka túllógott a bútordarab végén. A lényt részben már felboncolták, de Neelix most lefogta a doktor karját, hogy ne folytathassa a műveletet. Mintha valami ősi kihívó rituálé lépéseit járták volna.

– Nem engedem! – erősködött Neelix.

– Vegye le rólam a kezét – fenyegette a doktor –, ha nem akarja, hogy amputáljam!

– Azt nem merné!

Miközben tovább hadakoztak a lézerszike birtoklásáért, Janewayen szörnyű bűntudat lett úrrá, ezért besétált a helyiségbe.

– Milyen természetű az orvosi vészhelyzet? – kérdezte, megpróbálva fanyar humorral elvenni a vita élét.

A két férfi megtorpant, és rábámult. Janeway megértette, hogy próbálkozása nem járt sikerrel.

– Kapitány! – Neelix arca szinte narancssárga volt a pírtól. – A doktor engedély nélkül kihozta ezt a holttestet a biolaborból!

– Az idegen toxinok semlegesítésén dolgozom – magyarázta a doktor érzelemmentesen. – Ami azzal jár, hogy föl kell boncolnom néhány holttestet.

Neelix megint elé penderült.

– És ha sikerül kapcsolatba lépnünk ezekkel a lényekkel? Akkor talán vissza kell adnunk a halottaikat, a jó szándékunk jeleként!

– Rendben! – A doktor leszorította a karját a teste mellé. – Vigye csak el! Rendezzen neki illő temetést! És ha már ott tart, ásson sírt a Voyager legénységének is!

Janewayen hirtelen végigfutott a hideg, és érezte, hogy a két férfi leküzdhetetlen problémájának terhe lassan átgördül az ő vállára. Mindketten elősorolták érveiket, most meg kell hoznia az ítéletet. Ez az ő szerepe, az ő terhe.

A halott idegenre nézett, állatias arcára, fogaira, karmaira, cápaszerű testére, és megpróbált együttérezni vele, mint hozzá hasonló értelmes lénnyel... de nem találta azt a kapcsot felé, ami az ő javára billentette volna a mérleget saját élő bajtársaival szemben. Váratlanul fölbukkant emlékezetében egy kísértő kép, Chakotay gyűrött karton sebeiről, a csaknem halálos kimenetelű összecsapásról. Mi lenne, ha ezeknek a testeknek a boncolása tényleg szolgálna valamiféle ellenszerrel? Mi lenne, ha segíthetne a sajátjain a másik faj rovására?

– Folytassa, doktor! – mondta, hangjában mintha kavicsok csikordultak volna.

Az orvos fagyos arckifejezése meglepetésszerűen érte.

– Szükségem lesz még kettőre.

Neelix pillantása is rászegeződött, tele fájdalommal és csalódással. A talaxiai azonban nem szólt semmit. Egyáltalán semmit.

– Már úgyis halottak – érvelt Janeway, inkább magának, mint Neelixnek.

A férfi még mindig nem szólt semmit. Ehelyett mélységesen megbántva sarkon fordult, és kisétált a gyengélkedőről. Neelix, a néma?

– Azt beszélik – szólalt meg a doktor, amikor már Janeway is távozni készült –, hogy az Equinoxnak nyomát vesztettük.

– Egyelőre – felelte a nő. – De meg fogjuk találni.

– Kérem, tájékoztasson, amint rábukkannak! – mondta az OSH.

Janeway már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, miért olyan fontos ez egy orvosi programnak – és miért adja elő ilyen parancsszerűen –, amikor a hologram rádöbbenhetett, hibát követett el, mert gyorsan hozzátette:

– Hátha fegyveres összecsapásra kerül sor. Szeretnék fölkészülni az újabb sérültek fogadására.

Volt valami abban, ahogy beszélt, ahogy rá-rápillantott, de rögtön el is kapta a tekintetét... Janeway végül megadta magát saját problémáinak, és úgy döntött, a doktor magyarázata logikus.

A fő, hogy érthető az indítóoka.

– Tessék.

Janeway kapitány a készenléti kabin íróasztalánál ült, és egy mozgatható monitort tanulmányozott, ami a hajón folyó javítások aktuális állását mutatta. Mellette egy rögzítő hevert, melynek tartalma meglehetősen aggasztotta. Vajon milyen közel jutott ahhoz a „határvonalhoz", amiről Ransom és Chakotay is beszélt? Már alig érezte a lábát, annyira feszült volt.

Chakotay lépett be; figyelemre méltóan normálisan nézett ki ahhoz képest, amin keresztülmentek, eltekintve piszkos egyenruhájától és megviselt arckifejezésétől.

– Látni akartál?

Janeway fölemelte a rögzítőt az asztalról, és szavait óvatosan megválogatva felelt:

– Nem rád vall, hogy írásban adod be a javaslataidat. A férfi megállt az asztal előtt, kezét a háta mögött összekulcsolta.

– Legutóbb nem bizonyultál túl fogékonynak rájuk.

– Attól tartok, a helyzet ezúttal sem lesz más – figyelmeztette a kapitány. – Érdekes ötlet, de az ankarik ötven fényévnyire vannak innen, a rossz irányban.

A férfi bólintott.

– Megértem. De ők azok, akik Ransomot megismertették ezekkel a lényekkel. Logikusnak tűnik, hogy nyilván tudnak kommunikálni velük. Abbahagyathatják velük a támadásaikat.

Janeway halkabbra fogta a hangját, megpróbált ezúttal kevésbé nyersen fogalmazni.

– A legfontosabb feladatunk megtalálni Ransomot. – Amikor a férfi nem szólt semmit – immár nem vitatta döntését, bár látszott rajta, hogy nem ért egyet –, Janeway gyorsan hátat fordított a filozófiai problémának. – Még mindig nincs nyoma nukleogenetikus részecskéknek?

– Nincs.

– Akkor nem juthattak messzire. A „továbbfejlesztett" hajtómű nélkül az a hajó maximum hatos fokozatra képes.

Megérintette a monitort, megnyitott egy fájlt, és rámutatott.

– Tanulmányoztam Ransom szolgálati adatlapját. Nem egyszer találkozott már ellenséges idegenekkel. Úgy tűnik, hogy ha üldözik, hajlamos elrejtőzni. Az Epszilon 4-nél összefutott egy klingon Ragadozó Madárral, és három napig fogócskázott vele a csillagködben, míg végül a klingonok föladták. – Janeway fölállt, és járkálni kezdett, hogy valamennyire ellazuljanak az izmok a hátában és a combjában. – Két évvel később egy romulán hadihajót cselezett ki, elrejtőzve egy gázóriás atmoszférájában.

Chakotay hallgatott. Semmi vélemény. Semmi hozzáfűznivaló. Hát ennyire megsértődött? Fölpillantott rá.

– Menj le az asztrometriára! Keress valami olyan helyet, ahová te is szívesen elrejtőznél, ha a hajódat javítani kell!

Vitatkozz velem, kérlek!

A férfi egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán szétválasztotta a két kezét, és a combja mellé ejtette.

– Igenis.

Amikor elhagyta a helyiséget, Janeway lehunyta a szemét. Úgy szakadt föl a lélegzet a tüdejéből, mintha órákon át visszatartotta volna. Parancsba adta első tisztjének a feladatot... pedig nem egészen így képzelte el a beszélgetésüket.

Legalább százévesnek érezte magát. Odasétált az ablakhoz, és kinézett a legközelebbi csillagrendszerre. Ködös foltnak látszott egy csillagközi porköd peremén. Az uralkodó szín a kék volt.

Vajon igaza lesz Chakotaynek? Vagy Ransomnak? Mennyi idő múlva fogja beismerni, hogy nem érhetnek vissza a Földre? Legalábbis így, a hagyományos energiaforrásokat igénybe véve. Nem maradhatnak örökké a föderációs törvények különálló kis szigete. Ransom ezt azonnal fölismerte, ő pedig elítélte ezért. Vajon igaza volt a férfinak? A hagyományos eszközök nem hozhatnak sikert?

Ez nem tisztességes. De a férfinak attól még felelnie kell. Egy indítóok még nem mentség. Attól, hogy nem jártam az ő cipőjében, nem is ítélkezhetek fölötte? Dehogynem.

De milyen áron, Chakotay? Nekünk mindnyájunknak együtt kell élnünk ebben az úszó erődítményben. Milyen árat fizetünk ezért?

A csillagokat, a gondtalan csillagokat kereste tekintetével, de szeme folyton a saját tükörképén akadt meg. Csapzott haj, piszkos, riadt külső. Elszánt ráncok a szája körül. A szeme leírhatatlanul öreg.

A boszorkány a tükörben egy igen boldogtalan nő volt.

A nyugalom tengere... az idegen part. Elefántcsontfehér homok, gördülő kristályhullámok, hatalmas szárnyú madarak.

Ransom nagy levegőt vett, megpróbálta becsapni orrát, hogy a partvidék hús, széljárta levegőjét érezze a romos hajó újra és újra felhasznált, áporodott rémsége helyett. Jó hely ez, tágas, szabad. Nyüzsög az élettől. Madarak, bogarak, gyíkok... nem olyan, mint a Skeleton-part.

Hát ez...?

Tudatában megpróbált egy pontra összpontosítani. Egy növényekkel benőtt, homoki rákok ösvényeitől szabdalt távoli dűnén egy emberi alak állt, egy nő. A karcsú teremtmény őt nézte, a napfény átszűrődött szőke hajkoronáján. Körülötte reszketett a meleg levegő. Ransom nem láthatta az arcát, de biztos volt benne, hogy őt nézi. Kísérti, figyeli...

A távolság és a reszkető levegő ellenére érezte, hogy a nő szeme kérdéseket szegez neki, mélyen a lelkébe vájva. Ott állt a dűne tetején, két hosszú lába kecses ívben keresztezte egymást. Lejjebb, a fehér homokon lusta hullámok nyaldosták a sétáló rákok hasát. És a nő csak nézte, csak nézte...

Levette a szinaptikus stimulátort a füle mögül. A nő szeme még mindig ott ragyogott emlékei közt.

Egyszeriben kényelmesebbnek látta maga körül a gyászos készenléti kabint. Ezt a helyet legalább megértette, csakis kiszámítható meglepetésekkel szolgált. Az agya azonban egészen más lapra tartozott.

Kíváncsian nézegette a szinaptikus stimulátort, aztán összeszedte gondolatait, kisétált a hídra, és Mária Gilmore orra alá dugta a kis szerkezetet a gépház távvezérlő pultjánál.

– Milyen volt a part? – kérdezte a nő.

– Vannak ebben a programban emberek is? Gilmore fölpillantott.

– Nem. Csak tájak. Miért?

A férfi egy darabig hallgatott, azon gondolkozott, miképpen írhatná le, amit látott.

– Felejtsd el – döntött végül. – Hogy állnak a felderítőink?

Dombok és erdők. Fenyőillat, és még valami, ami semmilyen földi szaghoz nem hasonlított. Egyszer érzett effélét az Omikron-Indiin. Mintha illatosított dió lenne.

– Maradjanak takarásban!

– Igenis.

Chakotay intett a biztonságiaknak és Tom Parisnek, hogy húzódjanak hátrébb. Trikordere életjeleket fogott – emberekét. A diadalt megkeserítette a tény, kapcsolata a kapitánnyal legjobb esetben is feszültnek mondható mostanában, ezért nem is vett részt szívvel-lélekkel ebben az akcióban.

Körös-körül fák magasodtak, rengeteg fa, milliárdnyi, billiónyi. És mindegyik tövében páfrányok nőttek, hihetetlenül buja aljnövényzetet alkotva a különböző gombákkal és mohákkal. A bolygó háborítatlan vadon volt, semmi nyoma kolóniának vagy őshonos értelmes lényeknek. Úgy tűnt, a közelben a legfejlettebb életforma néhány nagy testű ízeltlábú. Amennyire Chakotay megállapíthatta, ennek a kontinensnek a legtermetesebb szárazföldi állata valami vadmalacféle félragadozó volt, amit azonban egy hangosabb kiáltás is könnyen elijesztett. Hacsak nem akarnak Neelixszel egy tőle megszokott kiadós hawaii lakomát idelent megrendeztetni, nincs sok értelme sokáig itt maradni.

– Csss! – figyelmeztette Parist, és intett, hogy húzza le a fejét. A navigátor bólintott, és lekuporodva várakozott tovább.

Chakotay előrébb hajolt, próbálta pontosan bemérni a trikorder adta jelet. Kisvártatva hangok hallatszottak egy közeli vízmosásból.

Óvatosan kinyújtotta a kezét, és szétválasztotta maga előtt az aljnövényzetet.

Odalent Noah Lessinget pillantotta meg az Equinox egy másik közlegényének társaságában, akit nem ismert.

Lessing beszélt épp:

– A műszer télért jelez. Azimut egy-tizenhét, harminc méter. Jó mélyen futhat. Lehet, hogy csak fézerrel tudjuk kirobbantani. – Elhallgatott, és mosolyogva nézett végig a vízmosás talaját borító bársonyos mohaszőnyegen. – McKinley Park... odajártam a húgommal gyerekkoromban. Ez pontosan úgy néz ki.

Chakotay tovább hallgatózott, közben Paris óvatos mozdulatokkal melléje osont.

– Lássuk csak – folytatta Lessing –, emlékszem, élt ott egy mókuscsalád, azon a fán... és mellette egy szömörcebokor burjánzóit. Tízéves koromban belegyalogoltam. Úgy földagadtam, mint egy rigeli poloska. Amint visszajutunk a Földre, első dolgom lesz utánajárni, hogy...

Amikor Lessing és a társa a partoldal megmászása közben már csak húszlépésnyire lehettek tőlük, Chakotay fölegyenesedett. Paris is fölállt, és mindketten a két piszkos ruhájú férfira szegezték a fézerpuskájukat.

Mint kiderült, hiba volt azt hinni, hogy szép csöndben megadják magukat. Egy pillanatra még Chakotay is elfelejtette, hogy az Equinox legénysége szükségszerűségből állandó riadókészültségben élt, és rég megtanulta a gyors cselekvés aranyszabályát.

Az ismeretlen közlegény azonnal tokba bújtatott fézere után kapott. Mozdulatát csak Paris puskájának lecsapó agya törte meg. A férfi a páfrányosba zuhant, állán jókora zúzódás éktelenkedett.

Eközben Lessing pillanatnyi egérutat nyert, és tüzelve a fák közé vetődött. A fegyveréből kicsapó sugár megperzselte a bokrokat Chakotay mellett, mire az első tiszt ösztönösen oldalt vetődött, egyenesen bele egy törpe pálmába. Bal keze csúnyán fölhorzsolódott. Mérgesen nyomta le puskája ravaszát. A szélesen pásztázó sugár vállán találta el Lessinget, amikor éppen egy fa mögé akart behúzódni. A fiatal férfit elnyelte az aljnövényzet.

Amikor Chakotay odaért, épp kezdett magához térni. Szédülten, legyőzötten pislogott föl a Voyager csillaghajó első tisztjére. Már megértette, mire számíthat.

Chakotayben bizonyos fokú csodálat ébredt ez iránt a két elszántan védekező ember iránt. Parisre pillantott, aki éppen a másik férfit vette őrizetbe.

Ezzel az ő szerepe véget ért. De csak most jön a neheze.

Megérintette komjelvényét.

– Szedjenek föl minket, plusz két fővel együtt!

Ransom föl-alá járkált a hídon. Gondolatai a lenti erdőséget járó emberei körül forogtak. Aztán eszébe jutott az űr, a több ezernyi fényév az otthonig. Zöld farkak és karmok, hasadékok, meg az a nő az elefántcsontfehér dűnén, akinek figyelő szemei belevésődtek az emlékezetébe. Már tudta, ki ő. Kathryn Janeway volt az, álomkivitelben, egy könyv mögül méregette őt gúnyosan. Annyi minden mást legyőzött már. Előbb-utóbb őt is le fogja. Visszatér a tengerpartra és vízbe fojtja.

– Kapitány – szólalt meg Gilmore, mintha tudná, hogy félbeszakít valamit. – Szubtéri üzenet érkezett.

Ransom megpördült, érezte, hogy megszólalnak belső riadócsengői.

– Kitől?

– Nem tudom.

A kapitány konzolján semmi sem látszott.

– Nincs hajó odakint. Nyisd meg a csatornát!

Gilmore kapcsolókat érintett meg, de semmi sem hallatszott. Egy pillanat... mégis... de hogy jöhet ez szubtéren?

– Doktor az Equinoxnak! Válaszoljanak!

– Halljuk – felelte Ransom.

– A Voyager megtalálta magukat! ...lyára álltak! Egy kis ideig Ransom nem értette, honnan tudhat a doktor mindenről, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a Voyager OSH-ja az ő hajóján esett csapdába, az Equinoxé pedig a csillaghajón. A csillaghajón! Tehát egészen közel vannak!

– Polarizálták a burkolatot, hogy azzal leplezzék a közeledésüket! Azt hiszem, meg akarják ...madni... felderí......lygón!

– Hozd vissza!

– Nem megy.

– Ransom a felderítőknek! Készüljetek a fölsugárzásra!

– Nincsenek odalent – reccsent Gilmore hangja. Ransom a székébe roskadt, arcára komor elszántság ült ki. Megnyomta a riadó gombját.

– Mindenki harckészültségbe!

– Megvannak, Rudy – jelentette Gilmore. – Harmincezer kilométer... gyorsan közelednek. Tüzet nyitottak!

A hajó hevesen megremegett. Ransom maga sietett a kormányműhöz, hogy korrigálja a pályájukat. Egy pillanatig képtelen volt beütni az új vektort, arra gondolt, emberei vannak a bolygón. De Mária azt mondta, már nincsenek ott, vagy nem?

– Találat – közölte a nő. – Kisebb sérülés.

– Viszonozzuk a tüzet!

– Az energiaközpontunkra céloznak.

– Mária, gyere le ide! Vedd át a kormányt! Hívj erősítést!

A nő elsütötte fönti posztján a hajó fézereit, aztán lebotorkált a kormány felé. Közben Max Burke robbant ki a liftből, és elfoglalta Gilmore korábbi helyét a taktikai és kutatótiszti pult előtt. A nő lehuppant a kormánymű elé, és átirányította oda a fegyverek vezérlését is.

– Lefogadom, hogy nem találják a mezőgenerátorukat – közölte Burke nagy elégedettséggel. – Megpróbálnak még több energiát adni az érzékelőknek. – Cinkos mosolyt villantott Ransomra. – Nem lesz rá képes. Megrongáltuk a deflektorukat. Ha az elszáll, az idegenek áttörnek. Tele lesz mindkét keze munkával.

Ransom bólintott, de a mosolyt nem viszonozta. Vajon kiről beszél Max?

– Most a fegyverrendszerünket vették célba – jelentette Gilmore.

– Nicsak, nicsak! – morogta Burke maga elé. – B'Elanna. Megpróbálja feltörni a biztonsági kódjainkat.

– Állítsd meg! – parancsolta Ransom.

– Max! – Torres hangja közvetlenül Burke konzoljából tört elő. – Figyelj rám!

– Jöhet a második menet, BLT?

Ransom majdnem közbelépett, de aztán úgy döntött, hagyja, hadd intézze el a nőt Burke. Neki megvolt a maga baja egy másik nővel. Egyszerre egy is elég.

– Bárcsak ne az ő oldalukon állnál! – mondta Burke a Voyager főgépészének.

– Max! Kérlek!

Burke kihúzta magát, és megszakította a kapcsolatot, éppen amikor egy ökölcsapásszerű robbanás három fokkal jobbra penderítette a hajót.

– A fegyvereink nem működnek! – kiáltotta Gilmore.

– Janeway Ransomnak! Adja meg magát! Ransom tudomást sem vett az üzenetről, Gilmore pultját tanulmányozta.

– A manőverező fúvókák működnek még, nem?

– De igen.

– Akkor táplálj be új pályát a bolygó légkörén át! Irányszög hatvan fok!

– Az túl közel...

– A miénk kutatóhajó. Közelebb tudunk menni, mint ők.

- Belépünk az ionoszférába... irányszög kilencven... nyolcvan... hetven... irányszög hatvan fok...

– Tartsd ezt az irányt! Azt akarom, hogy a Voyager hasát végigkaristolják odalent a fák.

– Követ minket – jelentette Burke. – A hajójuk rázkódni kezdett. Szabad szemmel is látni. Rudy, tüzelnek!

– A pajzsunk melegszik – figyelmeztetett Gilmore. A súrlódás közelít a határértékhez.

– Mi van a Voyagerrel? – Ransom fölállt a székéből, és lekérte a navigációs monitorra a Burke által látott képet. – Gyengül a pajzsa. Harmincegy százalék... huszonkilenc... Tartsd az irányt, Mária! Kibírjuk. Ő viszont nem. Azt a csillaghajót nem légköri manőverezésre tervezték.

Burke diadalittasan felkiáltott:

– A gravitáció-kiegyenlítőik fölmondták a szolgálatot! Most már vissza kell vonulniuk. Miért nem fordulnak meg? Megőrült ez a nő?

– Gyűlöl engem – jegyezte meg Ransom. – És a gyűlölet rettenetes dolgokat művel az emberrel. Nézd csak meg... Azt hiszi, azért dühös rám, mert megszegtem a szabályzatát, holott igazából a saját félelmével küzd. Nézd csak meg! Olyan kétségbeesetten igyekszik civilizált maradni, hogy közben pontosan az ellenkezőjét éri el. – Arcán csillogó verejtékcseppek jelentek meg, ahogy emelkedni kezdett a hőmérséklet a fedélzeten. Megint a monitorra pillantott, a Voyagert figyelte, ahogy rázkódva száguld át a bolygó veszedelmes, tüzes leheletű termoszféráján. – Mint a rendőr, aki mindenáron el akar kapni egy bűnözőt... maga is elkezdi megszegni a törvényt, megver embereket, hogy információkat szedjen ki belőlük, sárba tiporja mások nyomait, vaktában lövöldöz... Közben lassan belülről szétszakad. Retteg attól, hogy föl kell adnia. Nézd csak meg!... Kockára teszi a hajója és a legénysége épségét, csupán azért, hogy övé lehessen az utolsó szó!

Miközben figyelték, az Equinox folyamatosan lőtt, sugárdárdákat dobálva hátra a rázkódó csillaghajóra, ami ugyanakkor abbahagyta a tüzelést, és most már csak arra összpontosított, nehogy egyetlen hatalmas sütővé változzon. Aztán váratlanul kitért fölfelé, és abbahagyta az üldözést.

– Visszavonulnak – rezzent össze Gilmore. Meg sem próbálta elrejteni megkönnyebbülését.

– Mi is fölmegyünk – rendelkezett Ransom. Burke a szemét továbbra is a műszereken tartotta.

– Súlyos károkat szenvedtek el. Pajzs, hajtómű...

– Tűnjünk el innen, Mária!

Miközben a hajó visítva igyekezett kitörni a légkörből, szemenként szaggatva le magáról a gravitáció láncait, Ransom rászánt egy kis időt, hogy fölsétáljon a fölső hídkaréjra, és vállon veregesse Burke-öt.

– Szép munka volt. Jó, hogy ismered azt a nőt odaát, és így előre ki tudtad találni, mire készül.

– Ez is csak taktikai húzás – mondta Burke vállat vonva. – A szív csatamezején szoktam használni.

– Ne haragudj, Max.

– Nincs semmi baj. Egy tízéves heg már nem szakad föl olyan könnyedén.

– Hogy állunk?

– Legtöbb rendszer zöld.

– Mária, térváltás, maximális meghajtás! – Ransom fájós térddel – ez meg mikor sérülhetett meg? – visszasántikált az alsó hídra. A hajó közben kiért a csillagrendszerből, és teret váltott. A férfi rápillantott a hátsó képernyőre. A végtelen űr látszott rajta, valamint az a csillag meg a bolygói, amiket az előbb hagytak maguk mögött.

– Sajnálom, kapitány – morogta maga elé –, és isten hozta a parton.

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

 

- Teret váltottak.

A Tom Paris szavaiból kihangzó legyőzöttség, a férfi összetört tartása és elkínzott arckifejezése mindenkit elkomorított.

Janeway tudta, minél előbb valami hasznos munkát kell adnia az embereinek, olyasmit, ami nem az elszenvedett károk javítása.

– Vegyük át az útirányukat és a sebességüket!

– Nem tehetjük – közölte Harry Kim minden köntörfalazás nélkül. – Előbb helyre kell állítanunk a főbb rendszereket.

– Idő?

– Beletelik néhány órába.

Néhány... már megint ez a néhány, a fenébe!

– Legalább nem jöttünk el üres kézzel. Lemegyek a raktérbe. Tuvok, a híd a magáé.

– Igenis, kapitány.

A vulcani hangja ismét normálisan csengett. Ez sokkal jobban tetszett Janewaynek, mint az a fontoskodó sürgetés, amit egész idő alatt kihallott belőle, miközben a halálos atmoszférában az Equinoxot üldözték. A hajó rázkódott, a gravitáció-kiegyenlítők leálltak, de ő tovább kergette a menekülő démont... és fülében végig ott csengett a férfi ritmusos kiáltozása: Kapitány!... Kapitány!

Mielőtt egyáltalán tudatosodhatott volna benne, hol jár, a raktér jókora ajtószárnyai föltárultak előtte. A csarnok túlsó végében Lessing közlegény ült, kezén a Csillagflotta biztonsági őrségének bilincse. A férfi barátságos arcát karcolások borították, egész testéből dac áradt. Chakotay állt az egyik oldalán, piszkosán és szintén karcolásokkal tele. Durva lehetett odalent az aljnövényzet.

– Ransom taktikai állapotát akarom – követelte Janeway, agresszív tartásba helyezkedve Lessing fölött. Méghozzá most!

Azt remélte, hangja közli a szükséges tényeket – hogy Ransomot hivatalosan fölmentette a parancsnokság alól, hogy Lessing törvényesen nem fogadhat el tőle utasításokat, és hogy Janeway szava egyet jelent most a Csillagflottáéval. Hogy egyetlen rossz válasz az eltévelyedett, lojális közlegényből bűnös összeesküvőt csinálhat.

– Különben mi lesz? – kérdezte a fiatal férfi. – Megver? Janeway szikrázó szemmel közelebb hajolt hozzá.

– Nem, közlegény. Megszüntetem a pajzsot a raktér körül, és hagyom, hogy meglátogassák a kis barátai.

– Az gyilkosság lenne. – Lessing nem hitte, hogy a nő képes lenne rá.

– Nevezhetjük költői igazságszolgáltatásnak is mondta Janeway. Ha Ransom azt állíthatta, hogy a túlélés nevében teszi, amit tesz, ő is azzal menti magát, amivel csak akarja.

Lessing a közelben álló Chakotayt méregette.

– Gondolom, most jön az, hogy maga a védelmébe vesz.

Az első tiszt nyugtalanul, sértetten mocorgott.

– Én nem tudok semmi ilyesmiről. Ez egyedül a kapitány ügye.

– A taktikai állapotot! Ki vele! – támadt rá megint Janeway.

– A pokolba is, nem! – felelte Lessing. Janeway fölegyenesedett.

– Mindannyian magunk teremtjük a saját poklunkat, Mr. Lessing. Remélem élvezni fogja az önét. A kommunikátor működik. Odakint leszünk, ha meggondolná magát.

Miközben Lessing arcára egyre újabb és újabb kifejezések ültek ki, Janeway kisétált a raktérből, a nyomában Chakotayjel. A kapitány örült, hogy a férfi követi. Abból baj lett volna, ha nem.

A folyosón a legközelebbi vezérlőpanel három méterre volt az ajtótól. Janeway odalépett, aktiválta, és elkezdte nyomogatni az érintkezőket.

Chakotay is melléje állt. Először nem szólt semmit, valószínűleg arra számított, a kapitány játszani kezd odabent a gravitációval vagy a légnyomással, hogy kicsit ráijesszen Lessingre.

Aztán rá kellett döbbenjen, Janeway komolyan gondolta, amit mondott.

– Mit csinálsz? – szegezte neki a kérdést, amikor fölfigyelt rá, mi történik.

– Nem figyeltél? – vágott vissza a nő. A kis monitorra lehívta a raktérben üldögélő, megbilincselve reszkető Lessing képét. Bentről felhangzott az idegenek sivítása.

– Híd a kapitánynak! – szólalt meg Tuvok hangja a kommunikátorból. – A huszonkilenc alfa részlegben megszűnt a pajzs.

– Tudom. Semmi gond.

Mellette Chakotay feszülten, hitetlenkedve mocorogni kezdett.

– Ne csináld ezt!

– Meg fog törni.

Az idegenek hangja most már betöltötte az egész rakteret, és másodpercről másodpercre erősödött.

– Kapitány, hasadék nyílik abban a részlegben!

– Tudok róla.

– Ez a fiú lojális! – tiltakozott Chakotay. – Nem fogja elárulni a kapitányát. Kapcsold vissza a pajzsot!

– Meg fog törni.

– Kapitány!

– Maradj veszteg!

Chakotay csak azért is megérintette a panelt, és beütött egy kódot.

– KILENCES SZINTŰ FELHATALMAZÁST KÉREK – felelte a komputer, vészhelyzeti üzemmódban.

Chakotay elkeseredésében ököllel a falra csapott.

– A fenébe, Kathryn!

– Ne pánikolj! – nyugtatta Janeway. – Beszélni fog. Chakotay gyöngyöző homlokkal előhúzta fézerét, még egy utolsó dühös pillantást vetett a kapitányára, és beugrott a raktér ajtaján, magasra emelt fegyverrel.

Odabent Noah Lessing rémülten préselődött a székébe, és tehetetlenül figyelte, amint feje fölött nyílni kezd egy hasadék.

Chakotay tüzelt, beomlasztva a térközi átjárót. A visítás azonban folytatódott, újabb hasadékok jelentek meg körülöttük. Janeway szándékosan meg sem próbált közbeavatkozni. Chakotay kivonszolta Lessinget a raktérből a folyosóra. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, nekinyomta a fiatal férfit a falnak, öklét és fézerét a nyakához szorította.

– Jól van – dühöngött –, bebizonyította, hogy lojális a kapitányához. Rendben. Most beszéljünk az ankarikról!

Miután nagy valószínűséggel sikerült magát őrültnek elkönyveltetnie, Janeway immár fagyos távolságtartással szemlélte az eseményeket. Vajon Chakotay csak a munkáját végzi? Vagy ez az egész már kimondottan ellene szól?

Külön utakon ugyan, de mindketten elérkeztek a határvonalhoz.

Az eligazító. Rendes körülmények közt nyugodt megbeszélések, jelentések, előadások és ötletbörzék helyszíne. Ezen a napon azonban valami egészen mássá változott át.

Mostanra már mindenki tudta, hogy a kapitány és az első" tiszt között komoly véleménykülönbség alakult ki. Janeway a fényes asztal végén ült, és úgy tűnt, átengedi a terepet Chakotaynek, aki szívesen is vette ezt. A kapitány hallgatagon ült, kétségkívül annak tudatában, hogy az utolsó szó, akárhogy alakuljon ez a nap, az övé lesz. Mindenki tisztában volt ezzel. Janeway cserében tartozott annyival a többieknek, hogy végighallgasson minden érvet és ellenérvet, hagyjon végigkövetni minden gondolatmenetet. Végül meghozza majd a döntését, a legénység pedig engedelmeskedik. Most mindenkin eluralkodott a nyugtalanság. Egy új, eddig elképzelhetetlen és drasztikus új út nyílt előttük – a zendülésé.

Janeway minden előzetes elhatározása ellenére fagyosan és feszélyezetten várta a fejleményeket. Chakotay visszafordult a határról – ő nem. Mint Ransom, ő is meggyőzte magát az igazáról. A férfi a túlélés nevében tett mindent, Janeway a civilizációéban.

És mostanra elveszítette a legénysége bizalmát. Senki nem mert a szemébe nézni. Az egész Chakotay hibája.

Tuvok, Paris, Torres és a doktor ült még az asztalnál, mindannyian a hajó létfontosságú részlegeinek vezetői. Chakotay vezette a társalgást, folyton magán érezve a kapitány jeges tekintetét.

– Ha valóban ott van – kérdezte éppen –, hogy találunk rá?

B'Elanna Torres, akit még mindig bántott, hogy legutóbb Max Burke a saját trükkjeivel csalta őt csapdába, ekkor közbevetette:

– Ha egy ankari hajó repül kevesebb mint két fényévnyire a közelünkben, hogyhogy nem vettük még észre?

– Nyilván valami különleges hajtóművet használnak, aminek nehéz a nyomára bukkanni.

Paris félkönyékre támaszkodott.

– Gondolja, hogy hajlandóak lennének segíteni nekünk?

– Megér egy próbát – felelte Chakotay. – Mr. Lessing volt szíves megígérni, hogy áthangolja az érzékelőinket. Amint megtaláljuk az ankari hajót, elindulunk felé.

– Igenis – mondta Paris, némileg kételkedve.

– A foglyunk valami más információt is megosztott velünk? – kérdezte a doktor.

– Sajnos nem – ismerte el Chakotay bosszúsan. Folytassák a javításokat! Végeztem.

Mind fölálltak. Még Chakotay is. Janeway hagyta, hogy az ajtóig érjenek, aztán halk hangon az első tisztje után szólt:

– Parancsnok!

A férfi megállt, mintha számított volna erre, és megfordult. Egyedül maradtak.

– Jól van – szólalt meg Janeway –, megpróbáljuk a te módszereddel. De egy valamit szeretnék tisztázni...

– A legfontosabb Ransom kézre kerítése – vágott közbe Chakotay. – Ezt éppen eléggé világossá tetted számomra.

Ez rosszul kezdődik, nagyon rosszul. Janewaynek a legkevésbé sem tetszett. Azt hitte, jobban fogja érezni magát a hatalom birtoklásától, a végső döntés jogától, a ténytől, hogy mindezt számára a törvény biztosítja. A legénységgel szemben mindig be is vált a távolságtartás taktikája, de Chakotayjel csúfosan kudarcot vallott, és a szakadék óráról órára szélesedett köztük.

Megpróbált lágyítani a hozzáállásán, és remélte, ezt a szeme is tükrözi.

– Máskor is voltak már nézeteltéréseink, Chakotay – mondta, a férfi nevét amolyan olajágként nyújtva át.

– De eddig még sosem fordultál nyíltan szembe velem. A férfi összeszorította a száját.

– Majdnem megölted ma azt az embert.

– Kiszámított kockázat volt. Úgy döntöttem, vállalom.

– Rossz döntés volt.

– A tiltakozásodat bevezetem a naplóba. – Ezt viccnek szánta, de amikor szavai üresen koppantak a padlón, rájött, hibát követett el.

Chakotay kifejező szemében harag villámlott fel. Állkapcsa hirtelen megfeszült. – „A naplóval!" – Itt most nem a szabályzatról és rendelkezésekről van szó! A jóról és a rosszról, és figyelmeztetlek... Nem fogom hagyni, hogy még egyszer átlépd a határt!

A levegő elektromossággal telt meg. Janeway fölpattant, úgy meredt a férfi szemébe. Ez a gesztus egyenrangúvá tette őket, már nem mint kapitány és tisztje álltak egymással szemben, hanem parancsnokokként, akik különbözőképpen oldanák meg egyazon problémát.

Különbözőképpen...

– Akkor nem hagysz számomra más választást mondta a nő. – További utasításig ezennel fölmentlek a szolgálatból.

A férfi megdöbbent.

Ami azt illeti, a kapitány is. Mit mondott az előbb? Mit védelmez annyira? Jogát az ítélkezésre egy másik kapitány fölött, akit ő üldöz ugyanezért? Az egész kezd kicsúszni a kezéből.

– Mi történt veled, Kathryn?

A férfi hangjába csalódottság vegyült, aggodalom, talán még egy kis félelem is. Mit mondhatna még neki, ami eddig nem hangzott el? Hogyan értethetné meg vele, hogy őriznie kell a határt, ha civilizáltak akarnak maradni?

Visszanézett az első tisztjére.

– Én ugyanezt akartam kérdezni tőled.

– Kapitány, megvannak – jelentkezett Tom Paris a hídról, elvéve tőlük kapcsolatuk rendezésének talán utolsó lehetőségét. Gyorsan ment – persze két fényév igazán nem nagy távolság.

Elhagyták a készenléti kabint, de szinte már úgy, mint két idegen.

Hajójuk egy másikat követett, egy különös, amorf járművet, ami teljes impulzusmeghajtással igyekezett egérutat nyerni előlük – noha erre nem sok esélye volt. Tehát valóban egész idő alatt figyelték őket ennek az ügynek a kirobbantói.

– Nem válaszolnak – mondta Tuvok, amint Janeway leült a parancsnoki székbe.

– Vonósugarat! – utasította a kapitány. Tuvok fölpillantott.

– Kapitány, az ankari hajó semmi olyat nem tett, ami indokolná...

– Csinálja!

A nőnek kezdett elege lenni ebből. Mindenki megkérdőjelezi a parancsait!

– Hívnak minket – mondta Kim.

– A képernyőre!

A fő kilátóernyőn egy szánalmasan felpuffadt humanoid jelent meg, feje olyan volt, mint egy gennyel telt kelés. Méltatlankodva mérte végig szemével – vajon valóban szem volt az? – a Voyager hídját.

– Csillagflotta?

– Igen – vágta rá Janeway.

– Hagyjanak minket békén! Semmi érték nincs a hajónkon.

– A segítségükre van szükségünk. Az önök „szerencseszellemei" támadnak minket.

– Ne csodálkozzon! Hiszen maguk kezdték mészárolni őket!

Janeway kihúzta magát ültében, arra gondolt, hogy talán tényleg neki volt igaza mindvégig.

– Mi semmi ilyesmit nem tettünk.

– Az Equinox.

– Úgy van. Tud kommunikálni az idegenekkel? Lehet, hogy rossz szót választott. Számukra ő maga volt az idegen.

– Engedje el a hajómat!

– Nem tehetem. Nem, amíg meg nem ígéri, hogy beszél velük.

Az ankari nem felelt. Talán valaki mással tanácskozott, de Janeway ennek semmi jelét nem látta.

– Előhívom őket. De magának kell beszélni velük. Meg kell győznie őket.

A kihívás – mert ez az volt – megbénította Janewayt. Bizonytalanság töltötte el. Vajon a megfelelő szavakat használta? Ezek az idegenek egy egészen más dimenzióban élnek, törzsfejlődésük körülményeit nem ismerheti. Van egyáltalán kultúrájuk? Civilizációjuk? Vajon őt egyéniségként kezelnék? Ő sohasem gondolt eddig így rájuk.

Megint a raktérben. Ez a hely most már egyet jelentett Kathryn Janeway számára a konfliktussal, nem tudta száműzni gondolatai közül itt lezajlott összetűzését Chakotayjel. Amikor belépett, Tuvokkal az oldalán, hogy találkozzon az ankarik két követével és fura berendezésükkel, az első tiszt hiánya a másik oldalán nyilt sebként égette a lelkét. Vissza akarta kapni a férfit. De hogy nézne ki, ha ő maga tagadná meg a saját parancsát?

– Janeway kapitány vagyok – mutatkozott be egyoldalúan. – Ő itt Tuvok parancsnok. Sajnálom, de nincs több időnk egymás megismerésére. Hívják a szellemeiket, kérem.

Szerencsére az utolsó pillanatban eszébe jutott hozzátenni ezt a „kérem"-et. Elvégre annak ellenére, hogy jóformán foglyul ejtette a hajójukat, ezek a lények készülnek szívességet tenni neki.

Tuvokra pillantott, aki egyet bólintott. A rakteret tökéletesen elszigetelték a hajó többi részétől. Ha ők meg is halnak itt, más áldozat nem lesz.

– A helyiség pajzsait kikapcsolni! – parancsolta Janeway.

Nem fogta meg fegyvere markolatát, de a csuklóját azért a biztonság kedvéért nekinyomta. Szíve vadul kalimpált a mellkasában. Lába úgy bizsergett, mintha elzsibbadt volna. Ráismert erre az érzésre.

Tuvok egy távirányítóval kikapcsolta a pajzsot. Az idegen támadás zaja szinte azonnal betöltötte a levegőt. A fejük fölött hasadékok nyíltak. Kettő... három… néhány be is zárult, de helyettük újabbak nyíltak, mintha a szellemek nem tudnák eldönteni, hogy most rohamozzanak vagy sem.

Jussunk már valamire! Vagy öljetek meg minket, vagy tárgyaljatok! Épp elég elintéznivalóm van még embertársaimmal is.

Aztán megjelent egy idegen – zöldes farkával ide-oda csapkodva bukkant elő. De nem támadott. Janeway nem látott különbséget a mostani körülményekben. Hacsak az ankarik el nem magyarázták valamiképp a lényeknek, hogy ezúttal eszmecserére szól a meghívó.

– Azt mondják – kezdte az ankari kapitány –, hogy az emberek halálát akarják.

Mivel ő maga nem ember volt, úgy tűnt, Tuvok ezt viccnek fogja föl.

– Ilyen alapállásból elég nehéz tárgyalást indítani. Janeway az ankarihoz fordult.

– Megértenek engem?

A nagy, duzzadt fej meglódult. Valószínűleg bólintás volt.

Janeway kilépett a raktér közepére, ahol aztán már esélye sem maradt fedezéket találni, és megemelte a hangját.

– Nem mi tettük ezt veletek. Éppen hogy próbáljuk megfékezni a tetteseket.

Három szellem villant elő a hasadékokból, de izgatottan rögtön el is tűntek. Érdekes, mennyire értelmezhetőek egy másik dimenzió lakóinak érzelmi megnyilvánulásai.

– Nem hiszik, hogy maguk ártanának saját fajtársaiknak – fordította az ankari.

– Vannak viselkedési szabályaink – magyarázta Janeway. Az Equinox legénysége megszegte ezeket a szabályokat, azzal, hogy gyilkolni kezdte a népeteket. Kötelességünk megállítani őket.

Az ankari várt, a felbolydult szellemek sikolyaira és morgásaira figyelt.

– „Adjátok nekünk az Equinoxot!".....Adjátok nekünk az Equinoxot!" – kántálta. – Ragaszkodnak hozzá, hogy elpusztítsák a felelősöket.

Tuvok, talán megérezve Janeway növekvő nyugtalanságát, átvette a szót.

– Mi megbüntetjük őket saját törvényeink szerint. Börtönbe kerülnek. Elveszítik a szabadságukat.

A szellemek újra ki-kicsaptak, üvöltéseik felismerhetően haragról és elégedetlenségről árulkodtak. Ezzel csak még jobban feldühítik őket. Akkor mi legyen? Ha eddig mérgesek voltak, most valósággal eszüket vesztették. Vajon mondhatnak még olyasmit, amivel rávehetik őket a támadások beszüntetésére?

– Rendben! – egyezett bele Janeway. – Ha fölhagytok a támadásokkal, átadom nektek az Equinoxot!

Tuvok meglepetten fordult felé.

– Kapitány, ezzel a szabályzat számos pontját áthágná – figyelmeztette a nőt.

– Pokolba a szabályzattal! – mordult föl Janeway. Épp elég veszteség érte már őket így is, szakmailag, személyesen és kulturálisan. Egy lépéssel sem hátrál meg többet.

– A Csillagflotta Parancsnokság ezért önt fogja felelősségre vonni – mondta a vulcani komoran, bármilyen nevetségesen hangzott a mondat.

– Nagyon messze vagyunk a Parancsnokságtól... Janeway elharapta a mondat végét.

Ez ismerősen hangzott...

Tuvok ugyan nem ragadta meg a karját, ahogy Chakotay, de a hangjából ugyanaz a feldúltság érződött.

– Kapitány...

A nő megperdült.

– Az első tisztemet már kabinfogságra ítéltem. Szeretne csatlakozni hozzá? – Amikor a férfi nem válaszolt, Janeway visszafordult az ankarikhoz. – Nos?

Az idegen kapitány még néhány másodpercig fülelte a nyüszítéseket és a sikolyokat.

Végül minden hang egy elvékonyodó zümmögésbe folyt össze.

– Beleegyeznek – mondta az ankari.

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 

– Több üzemanyagra lesz szükségünk. Már csak újabb ötszáz fényév átugrására van elég.

– Üzemanyag... ezentúl ilyen eufemizmusokban beszélünk? Úgy érted, még több lényt kell legyilkolnunk.

– Jó néhányat.

Rudy Ransom a parancsnoki székben ült, és olyan üresnek érezte magát belül, mintha az imént Max arcába vágott szavak kirágtak volna testéből mindent. Az első hét után tapasztalta ezt meg legutóbb, amikor tudatát a szomorúság és az elvesztett harminckilenc ember miatt támadt lelkiismeret-furdalás fekete felhője ülte meg. A halottak. Az ő halottai.

A számok most ismét egyre súlyosabban nehezedtek rá. Egy darabig megszabadult tőlük, de Janeway visszadobta őket a nyakába.

Az a nő üldözte őt, és képes volt rá is lőni. Ezt nem várta tőle.

Hát tényleg ennyire meggyőződésévé vált, hogy az Equinox kapitánya bűnöket követett el? Hogy tömeggyilkos? Pedig nem lehetett több bizonyítéka rá, mint a férfinak az ellenkezőjére. Senkinek nem sikerült még kommunikálni azokkal az ostorfarkú zöld szörnyekkel. Pedig ő aztán megpróbálta. Határozottan megpróbálta.

Rálőtt a Csillagflotta egy másik kapitánya. Az égető emlékek még fájdalmasabbnak bizonyultak, mint maga a harc. Ransom úgy érezte, mintha a székéhez ragasztották volna.

Burke alakja kúszott be a látóterébe, első tisztje parancsra várt. Szegény Max most arra számít, megkapja tőle az utasítást újabb „üzemanyagegységek" begyűjtésére. Arckifejezése nem volt igazán segítőkész, sőt, a szimpátiának immár nyomát sem látta rajta. Sokkal inkább úgy tűnt, idegesíti Ransom maga elé meredő, néma filozofálgatása.

Igen, persze. Max meg tudta állapítani, mi folyik benne. Mindig egy srófra járt az agyuk.

– Rudy, minden rendben? – szólalt meg végül Burke. Ransom pislogott egyet.

– Kezd ez az egész az agyamra menni, Max. Burke szeme összehúzódott.

– Ugyan... ne csináld már! Éppen most. Amikor már ilyen messzire eljutottunk.

Ransom kipattant a székéből, elvágva a társalgás fonalát, ahogy minden mástól is igyekezett elhatárolni magát, beleértve a lelkiismeretét. Burke érzéketlen reakciója a lelkét mardosta. Mit tett a legénységével! Maxszel, aki rokonszenves idealizmussal vágott neki új csillagközi küldetésüknek. Mariával, aki akkor sem lett volna képes egy alligátort bántani, ha az már a lábát harapdálja – erre ő egy másik Csillagflotta-kapitány hajóját vetette célba vele, a törvényeket, amikben mindeddig hittek.

Az a nő a dűnén... még mindig figyelte őt az agya egy elrejtett zugából.

– A laborban leszek – mondta. Nem adott parancsot több üzemanyag begyűjtésére.

Amikor négy perccel később besétált a laborba, az első, amit meghallott, annak az átkozott, átprogramozott Voyager-doktornak a hangja volt. A hologram az asztal fölé hajolva valami ostoba dalocskát énekelt.

Előtte ott hevert annak a gyönyörű nőnek a mozdulatlan teste. Ransomnak végigfutott a hátán a hideg, amint közelebb ért, és megpillantotta a föltárt borg áramköröket, a koponyaüreget és a doktor benne turkáló szondáját. A hologram vidáman kotorászott a nő fejében, és közben egyszer csak csatlakozott hozzá Hetes reszketeg hangja, és a dal utolsó sorát már együtt énekelték, valamiféle kedvesekről, veszteségről, románcról és hamvába holt reményről.

Az életnek és a zenének ez a kigúnyolása Ransom zsigereibe markolt, ahogy a komor jelenetet nézte.

– Meddig tart még? – vetette oda.

A doktor tovább dolgozott, abnormálisán elégedetten önmagával.

– Talán egy órát. Vagy annyit sem.

Még mindig azt a nevetséges dallamot dudorászta. Az asztalon Hetes időnként csatlakozott valami torz, fémes hangon.

– A halló processzoré – közölte a doktor büszkén. Régebben duetteket gyakoroltunk. Ami azt illeti, ezt a dalt is tőlem tanulta.

Tovább énekelt, és Hetes is újra és újra dalolni kezdett, valahányszor a szonda megérintette az áramköreit.

Ransom nem bírt már a szövegre figyelni. A hang és a látvány magában is éppen eléggé emészthetetlen volt. A nő nem énekelt, csupán egy szondára reagált. Mechanikusan, hidegen, halottan. Szavakat ejtett ki, hangokat, de semmi élet nem volt bennük. Azt a keveset is elvették tőle, ami eddig megmaradt önmagából. Itt most sokkal súlyosabb veszteség érte, mint a borg fogságában. Azok legalább az életét meghagyták. Ők megfosztották tőle, épp úgy, mint az idegenekét... Legközelebb kinek az életét fogják elvenni? Janeway kapitányét? A legénységéét?

– Elég – mordult föl.

Az ének abbamaradt. A doktor fölnézett.

– Miért lógatja az orrát, kapitány? Hamarosan hazaviheti a legénységét. – Aztán észrevette, hogy Ransom Hetest bámulja sajnálkozón, és hozzátette: – Ő megpróbált az útjába állni. Nem volt választása.

– Nem volt választásom... – Ransom hátrébb lépett. – Köszönöm, doktor.

A három szó ott visszhangzóit a fejében.

– Ha ennek az egésznek vége – mondta az OSH –, talán megtaníthatnám önt a repertoáromra. Szükségem lesz egy új partnerre.

Ransomot most már valósággal fojtogatták az elveszett remények. Hát mindenkit megmérgezett a fedélzeten? Még a hologramot is?

A kabinja hideg volt, már-már fagyos. Arra sem emlékezett, hogy került oda. Nem látta a folyosókat, csak a gyönyörű nő szétszedett koponyáját, ezt az újabb skalpot az övén.

A szinaptikus stimulator gépies türelemmel várta az éjjeliszekrényen. Fölemelte.

Pillanatokkal később már ismét a tengernél volt, a madarak röptét és a nád hajladozását nézte. Végestelen-végig a parton jégfehér homok csillogott. Nedves homok, száraz homok, a dűne... És ott állt a nő.

Elindult felé.

Közelebb... közelebb. Most a nő is elindult őfelé, arcát eltakarta szélfútta szőke haja. Az egész olyan volt, mint valami utazási iroda reklámja.

Ez nem egy emberi testbe bújtatott automata volt, nem döntésképtelen, agymosott és átprogramozott android.

Ransom már közvetlen közel volt hozzá. És ekkor a nő kisimította a hajat az arcából.

Gyönyörű volt... gyönyörű., és élő.

– Maga... – nyögte ki a férfi. – Mit keres maga itt?

Hangja furcsán visszhangzott a víz fölött, újra és újra visszatérve. Keres keres keres keres keres maga itt itt itt itt...

– Bujkálok – mondta Hét Kilenced. Hangja ezúttal nem volt gépies. – Mint maga.

– Én nem bujkálok – tiltakozott a férfi.

Hullám csapott ki a partra. Hetes odapillantott, láthatóan élvezve a hely békességét.

– Gyönyörű. Megértem, miért talál itt megnyugvást.

– Nem tudom, miről beszél – mondta Ransom.

– Csakhogy ez nem a valóság – folytatta a nő, tudomást sem véve a férfi szavairól.

Ransom önelégülten elmosolyodott, aztán dühösen tört ki.

– Maga nem valós itt. Hagyjon békén!

– Még nem túl késő abbahagyni – mondta a nő közönyösen.

– Nincs választásom.

– Találjon más kiutat!

– Nincs más kiút!

– Hagyja abba a bujkálást!

– Már megmondtam! – Ransom elhátrált két lépést. – Nem bujkálok! Hagyjon engem békén!

De már nem bírt mozdulni, nem tudott jobban eltávolodni, pedig ez az ő agya volt, az ő álma.

A nő ott állt előtte, arca kezdte elveszteni szoborszerű szépségét.

– Vessen véget ennek!

– Nem – ordította Ransom.

Ezt vajon tiltakozásnak szánta? Vagy a rémület tört csak ki belőle, ahogy a nő arca átváltozott az idegen szellemek kettéhasított koponya-fejévé?

A férfi mindkét kezét a fejére szorította. Ez a rémséges átváltozás valósággal az őrületbe kergette.

Aztán a kép eltűnt.

Megint a kabinjában ült, verejtékezve, zihálva, döbbenten, izzadt kezében a szinaptikus stimulátorral. Persze, hogy még mindig itt van... az egészet csak álmodta. Nem volt valóság. Ennek ellenére nem hagyta nyugodni.

Túl messzire került a határvonaltól. Többé már nem érhette el, nem juthatott vissza a túloldalára... Vállára mázsás súlyként nehezedett a Csillagflotta-egyenruha.

– Híd Ransomnak. Rudy?

Max hangja volt, a kapitányt, parancsnokát kereste. Ransom szótlanul, remegve ült tovább.

– Híd Ransomnak!

A férfi akkorát csapott komjelvényére, hogy az kis híján leesett a zubbonyáról.

– Hallgatlak...

– Jobb lesz, ha följössz ide.

Szinte már a levegővétel is fájdalmat okozott.

– Megyek.

Mire a hídra ért, egyenruhájából csavarni lehetett volna az izzadságot, a hideg izzadságot. Burke, Gilmore és Thompson voltak csak a helyiségben. Ransom azonnal észrevette, mi izgatta föl Maxet.

– A Voyager magas szubtérfokozattal közeledik szólt Burke, miközben a műszereket kezelte, és székében előrehajolva egy monitort figyelt. – Alig egy fényévnyire innen van egy kettes típusú csillagköd. Janewayék érzékelői abban sosem találnak ránk. Szerintem meg kéne...

– Nem. Ransom merev léptekkel a parancsnoki székhez sétált. – Megállunk. Nyiss csatornát!

Burke fölegyenesedett.

– Taktikát váltasz?

Első tisztként joga volt tudni.

Sajnos ez az újabb parancs nem lesz kedvére való.

– Úgy is mondhatjuk – felelte Ransom. – Ideje más utat találnunk hazafelé.

Burke fölállt a székből.

– Más utat?!

– Együtt fogunk működni Janewayjel. Ha ő is így akarja.

Erre Gilmore és Thompson is felé fordult. Megértette – eddig ő volt az egyetlen, aki nem riadt meg, nem tört össze, egy pillanatra sem.

– Rudy – kezdte Burke –, már meg ne sértődj, de elment az eszed?

– Épp ellenkezőleg.

Miközben Burke leplezetlen döbbenettel még egyre őt bámulta, Gilmore pultján megszólalt egy riadójelzés.

– Lőtávolba értek – jelentette a nő remegő hangon.

– Élesítik a fegyvereiket!

Ransom tudomást sem vett Burke bámuló pillantásáról.

– Hívd őket!

– Felülbírálom a parancsot! – Kiáltotta az első tiszt.

– Pajzsot föl!

– Parancsnok, fölmentem a szolgálatból – mondta Ransom. Fölkészült erre a lépésre. Burke most biztos azt hiszi, hogy a kapitánya valóban megőrült. És ő megpróbálja megerősíteni ebben a hitében.

Maxet hirtelen kiverte a veríték, előrántotta a fézerét, és Ransomra szegezte. Vajon kábítóra van állítva? Vagy másra?

– Átveszem a parancsnokságot. Aki nincs velem, az most szóljon!

Senki nem tiltakozott. Burke, láthatóan az összeroppanás határán, elragadta Ransom fegyverét.

– Vigyétek a fogdába!

Nyilván Gilmore is bolondnak nézte a kapitányát. Úgy gondolva, hogy az ő érdekében teszi, elővette saját fézerét, és elindult Ransom felé.

– Sajnálom – mondta. De jobb lesz, ha nem ellenkezel. Ransom elindult előtte.

– Milyen állapotban vannak a fegyvereink? – kérdezte Burke.

– Torpedók minden vetőcsőben – felelte Thompson. – Fézerteljesítmény minimális.

– Nyiss kódolt csatornát a gyengélkedőjük felé! Fegyvereket készenlétbe!

– Itt vagyok – jelentkezett a doktor.

– A segítségére lesz szükségünk. Próbálja kideríteni a Voyager jelenlegi pajzsfrekvenciáját!

– Értettem. Néhány percet kérek.

– Mennyire vannak? – kérdezte Burke Thompsontól.

– Nyolcszáz kilométerre.

– Torpedókat élesíts! Tűz!

– Találat a bal oldali pajzsukon. Kitart. Viszonozzák a tüzet!

– Becsapódásra felkészülni!

A liftajtó szisszenve föltárult. Ransom körül se nézett, úgy lépett ki, tekintetét Gilmore lábára szegezve. A hajó megrázkódott alattuk. Támaszt keresve fölpillantott.

– Ez nem a fogda – közölte. A gépházba érkeztek.

– Tudom – mondta a nő. – Én veled vagyok. Valahogy véget kell vetnünk ennek.

Gilmore leeresztette a fézerét.

Ransom ettől kicsit erőre kapott. Érzelmei megosztották. A legénység egyik része mostani énjéhez maradt hűséges, míg a másik része régebbi önmagához. Hogyan ítélhetné el bármelyik csoportot is?

Minden rendben lesz, Max. Valahogy kivágjuk magunkat ebből.

Egy kezelőpulthoz lépett.

– Hozzá kell férnünk a transzporter vezérléséhez.

– Elintézem.

Ransom rácsapott a komjelvényére.

– Doktor, itt a kapitány.

– Igen?

– Hogy van Hetes?

– Most készülök leválasztani az agykéreg-implantátumait a...

– Ne tegye! Azt akarom, hogy rakja össze újra. Már nincs szükségünk azokra az információkra.

– Megszerezte másképp az adatokat? Ezért dolgoztam én annyit vele?

– Igen, megoldottam másképp az ügyet – füllentette Ransom. – Azt akarom, hogy állítsa újra össze Hét Kilencedet. Meddig fog tartani?

– Hát... percek alatt kész lesz. Sokkal nehezebb volt szétszedni, mint amilyen...

– Szeretném, ha olyan lenne, mint új korában.

– Maga aztán érdekes ember, kapitány.

– Munkára! Később mindent elmagyarázok.

Nem várt visszaigazolásra. Remélte, hogy a doktor még mindig őt hiszi parancsnokának, és nem erősítteti meg az utasítást Burke-kel vagy valaki mással. Miközben teltek a másodpercek, Ransom azért szorított, hogy Hetes teljesen rendbe jöjjön.

– Visszaváltottunk a normáltérbe – jelentette Gilmore a monitoroktól. – A bal oldali gondolából plazma szivárog. A Voyager még mindig üldöz minket.

Ransom is a legközelebbi képernyőhöz lépett.

– Kapcsolódj rá a híd kommunikációs rendszerére! Szeretnék hallgatózni egy kicsit.

A nő gombokat nyomott le. Csaknem azonnal fölcsendült az ismerős szereplők hangja a gépház hangszóróiból.

– Doktor az Equinoxnak! Megvan a pajzsfrekvenciájuk! Máris átküldőm.

– Megpróbálják majd modulálni. Figyelje tovább!

– Igenis!

– Lassítsunk egynegyed impulzusra! Lőjünk ki újabb torpedót!

Gilmore is figyelt, bár egy pillanatra sem hagyta abba a munkát.

– Kilőttünk még egyet... A Voyager teljes energiára kapcsolta az elülső pajzsát. Telitalálat... négyes fedélzet. Átszakadt a burkolat!

– Lefogadom, Janeway most azon töpreng, hogyan sikerült semlegesítenünk a pajzsát – kommentálta Ransom. – Nem tudja, hogy az a doktor nem az ő doktoruk.

– Lőtávolon kívülre manővereznek. Áthangolják a pajzsukat. Rudy, Max üldözni kezdte őket.

– Ó, Max, miért...? – Ransom elgyötörtén felnyögött.

– A Voyager impulzushajtóműve leállt. Vége a fegyverzetüknek is... Most már másodpercenként változtatják a pajzsfrekvenciát, kétségbeesetten próbálják kivédeni a támadásokat.

– Ez nem mehet így tovább – morogta Ransom. Lépj kapcsolatba velük innen, Mária! Keresd meg nekem Janewayt!

– Beszélhetsz, azt hiszem, megvan.

Ransom mély lélegzetet vett, aztán a mikrofon felé hajolt.

– Kapitány, hajlandó vagyok átadni az Equinoxot, de sajnos már nem én parancsolok. Max úgy döntött, hatalomátvételt hajt végre. De azt hiszem, megállíthatom. A transzporter vezérlése az enyém... Valamennyiünket a Voyagerre sugározhatom. Ha gondolja, vezényeljen ki biztonságiakat a transzporterállomásokhoz! Az embereim közül nem mindenki fog örülni a viszontlátásnak.

Janeway nem válaszolt. Valószínűleg szóhoz sem jut a döbbenettől. Miért? Nem hiszi el, hogy valaki ilyen hirtelen átállhat a másik oldalra?

Pedig nem ment ez olyan hirtelen.

– Csinálja! – szólalt meg végre a nő, igyekezve megőrizni a nyugalmát. – Híd a biztonságiaknak!

– Köszönöm, kapitány, hogy mellőzte a kárörvendést – mondta Ransom könnyedén.

– Semmi okom nincs kárörvendeni, kapitány. Egyáltalán semmi.

– Ha hiszi, ha nem, tudom, hogy érti. Mária, nagy szórású transzportersugarat!

– Készen áll.

– Kezdd a hídon levőkkel!

Miközben ő dolgozott, Ransom megint belehallgatott a kommunikációs csatornába.

– Valaki megpróbál minket átsugározni! Erőtereket! Gilmore boszorkányos gyorsasággal dolgozott.

– Visszaverik a célzószkennerek sugarát.

Ennyit a hídon levők átsugárzásáról. A legénység többi tagja nem lesz képes ilyen trükkökre, a hajó más részeiről nem.

– Akkor sugározd a többieket a Voyagerre – döntött Ransom. – Magadat is beleértve. Maxet majd én elintézem.

Miközben Gilmore végrehajtotta a parancsot, Ransom egy másik pulthoz lépett.

– Komputer, adj hozzáférést a pajzsrácshoz! Sikerült. A komputer még mindig azt hitte, ő parancsol a hajón.

– Mária! – kiáltotta Ransom az utolsó pillanatban. Fogd!

Odadobott a nőnek egy különlegesen kódolt hordozható adattárolót.

– Ez Janeway kapitányék orvosa, helyreállított etikai szubrutinokkal. Ha átérsz a Voyagerre, mondd meg, hogy az a doktor a miénk! Töltse föl a helyére, amit te viszel! Akkor végre visszafoglalhatja a saját OSH-juk a gyengélkedőt.

 

Amikor zümmögni kezdett a transzportersugár, Marla szomorú tekintete a férfira tapadt.

– Rudy...

Ő azonban, ha egyszer meghozott egy döntést, többé már nem töprengett rajta. Most is csak intett egyet, és atyaian rámosolygott a nőre.

– Menj! Minden rendben. Hamarosan vége lesz az egésznek.

– A doktor adása megszakadt!

Thompson rémült kiáltása hallatán Max Burke-ben szétáradt az elkeseredés. Túl kell jutniuk ezen, és visszaültetni Rudyt a kapitányi székbe, miután megszabadult a bűntudattól, amit az a számító nőszemély rakott a nyakába.

– Burke a doktornak! Jelentést!

Válasz érkezett ugyan, de nem az, amire számított.

– Attól tartok, az önök orvosa már nem rendel. Burke érezte, hogy összeszorul a gyomra. Minden széthullott körülötte.

– Max, itt a kapitány. Az imént megszüntettem a pajzsot az egész hajón, kivéve a hidat és azt a helyet, ahol én vagyok. Létfontosságú rendszerek váltak védtelenné. Azt javaslom, sugározz át a Voyagerre, amíg lehet.

Burke kezével a combjára csapott, reszketett a dühtől és a csalódottságtól. Ez őrület! Rudyt megmérgezték.

Hasadékok!

Mindenütt nyílni kezdtek, a híd széltében-hosszában!

A hajó megremegett alattuk, ahogy valami erőszakosan szívni kezdte belőle az energiát.

– A reaktormag túlterhelődik! – kiáltotta Thompson a gépház távvezérlő pultjától, megpróbálva túlordítani a nyíló térközi átjárók sivítását. – El kell tűnnünk innen!

– Hová? – mordult rá Burke. – A Voyager fogdájába?

– Az is jobb, mint kiszáradni!

– Van még egy működő kompunk!

Thompson otthagyta a pultját, és az első tiszt felé perdült.

– A komphangár két fedélzettel lejjebb van! Burke fölragadott egy fézerpuskát, és belelőtt két nyíló hasadékba.

– Uram – hebegte Thompson –, az idegenek...

– Sikerülni fog!

A hídon mindenki futásnak eredt a lift felé, menet közben fezért rántva. Thompson és Burke utolsóként ugrott be az ajtón. Lett volna más választásuk?

Két szinttel lejjebb kirontottak a kabinból, és azonnal tüzelni kezdtek, mert egymás után nyíltak a hasadékok előttük, mögöttük és mellettük.

Harcolj! Harcolj tovább! Soha ne add föl! Rudy erre tanította őket. Bárcsak ne avatkozott volna a dolgukba az az átkozott Janeway!

– Arra! – ordította Burke, és balra iramodott a folyosón. Megkerült egy sarkot...

Háta mögül sikolyokat hallott – emberi sikolyokat. Fölismerte a hangokat, de nem nézett hátra, nem akarta látni, ahogy a társai meghalnak. Aztán az idegen visítás hatolt a fülébe, minden eddiginél közelebbről. Megpördült, és még két hasadékot bezárt a fezére sugarával. Újabb sikolyok.

Balról hörgést hallott... ez Thompson volt. Neki is vége.

Maradt még valaki egyáltalán?

Tovább lövöldözött, de most már vaktában, fejvesztve. Az egész folyosó eltűnt a nyíló hasadékok tengerében. Az idegeneket nem lehetett megállítani. Többé már működő pajzsokkal sem.

Amikor megfordult, hogy ismét futni kezdjen, szemtől szemben találta magát múltjával és jövőjével. Egy zöld, csontos fejjel, egy éles fogakkal teli szájjal és két rémálmokat idéző, karmos kézzel.

Megnyomta az elsütőgombot, de a fézerpuskája csak fölsercegett, sugár nem csapott ki belőle. Lemerítette.

Energiaburok ölelte körül, jeges ujjai beléhatoltak. Bőre azonnal ráncosodni kezdett. Érezte, ahogy csontjai kiszáradnak, izmai elsorvadnak. A padlóra roskadt. Szeme lezárult, koponyáján mintha szélroham söpört volna végig.

Rudy... sikerült. Nézz csak oda... sikerült. Itthon vagyunk...

Janeway hajója hídján állt, döntéseit immár senki nem vitatta. A legénység szemében talán visszanyerte tekintélyét, de a sajátjában nem. Minden önkontrollját igénybe vette, hogy ne hívja Chakotayt azonnal a hídra, hanem kivárja, míg ennek az egésznek vége lesz. Hiányzott neki a férfi jelenléte, de az most rossz üzenetet közvetítene. Nem akarta ilyen áron a győzelmet. Ez így nem volt helyes.

– Már csak egyetlen életjel maradt – jelentette szomorúan Harry Kim. – Ransom az.

Egyetlen egy. Tudom, mit jelent ez. Janeway a legközelebbi pulthoz lépett.

– Kapitány?

Rudy Ransom nyugodt arca jelent meg a képernyőn, piszokkal borítva és hirtelen megöregedve. Hangja olyannak hatott a kommunikációs rendszeren keresztül, mint valami közömbös külső megfigyelőé.

– A dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy terveztem. De az arra érdemesek mind odaát vannak.

Janeway torka összeszorult ennek hallatán – Ransom úgy érti, mindenki, aki hasznára válhat a Voyagernek. Az üzenet megrázta. Burke. Az az erős, lojális fiatalember. És maga Ransom...

– Átsugározzuk magát is – próbálkozott Janeway, ellenállhatatlan szükségét érezve valami jótékonykodásnak, még ha el is késett vele.

A férfi szelíden a fejét rázta.

– Nem. Ez a hajó hamarosan felrobban. El kell távolítanom a Voyagertől. Én vezérlem a kormányművet.

– Azt automatára is állíthatja, és akkor áttranszportáljuk a Voyagerre.

– Nincs idő.

Az összetörtség érzéséhez émelygés csatlakozott Janewayben. Éppen elég idő volt még. A képkapcsolat megszakadt.

Az Equinoxon Ransom elővett egy kis szerkezetet, a füle mögé illesztette, aztán megnyomott rajta valamit. Még egy üzenetet küldött a kommunikátoron át.

– Remek legénysége van, kapitány, ígérje meg, hogy hazajuttatja!

Janeway hangja már alig jutott át hozzá.

– ígérem.

Az idegen behatolás hangja most az Equinox gépházában is fölsivított. Hasadékok nyíltak, a térhajtómű reaktora pedig vészesen közeledett a túlterhelődés végső stádiumához...

A Voyageren Janeway némán fölsóhajtott. Ezt igazán nem akarta.

Figyelték, ahogy az Equinox sebesen távolodik a csillaghajótól, lendületes ívben szakítva föl valami régmúlt kataklizma felhőjének peremét. Kilométerek ezrein át húzta maga után az intersztelláris anyag csóváját, közben egyre kisebbé és kisebbé vált, míg végül már csak egy halvány fénypontnak látszott a messzeségben.

Buuuuuuuummmmmm...

Vakító fény gyulladt, és mintha egy gyermek krétával vonalat húzott volna egy táblára, a porcsóva lángra lobbant. Kiszivárgó térhajtómű-plazma.

Ransom végül Chakotay elméletét igazolta, hogy nem magáért tette, amit tett. Utolsó cselekedetével is a legénységét védte, még ha csak azzal is, hogy felszabadította őket a parancsnoklása alól. Ezzel a rendkívül fontos döntéssel túlélő embereit átruházta Janewayre.

Vajon mióta állhatott már készen a halálra?

Kathryn Janeway komor tisztjeitől körülvéve nézte végig, hogyan ér véget a nap, ami már eleve rosszul indult.

Gyors és hatásos megoldás. Ő maga is szívesen képzelte volna így el búcsúzását az élettől.

– Kitartás, kapitány – morogta maga elé.

Senki más nem hallotta. Most senki nem figyelt rá.

 

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 

- Úgy tűnik, kapitány, hogy a hasadékokon át támadó idegenek visszatértek saját birodalmukba, miután az Equinox elpusztult. Mik a parancsai?

Tuvok Tom Paris, Harry Kim és B'Elanna Torres karéjában állt a kapitány előtt. A képből hiányzott valaki. Mindenki tartózkodóan viselkedett Janewayjel szemben, úgy tűnt, még nem bocsátottak meg neki egészen. Tökéletesen meg tudta érteni, hiszen ő sem tudott egyelőre megbocsátani saját magának.

– Harckészültség vége – mondta kiszáradt torokkal. Egy csapat lásson neki a pajzs javításának és a szerkezeti integritás helyreállításának. A karbantartók egész nap dolgozzanak, három műszakban! Győződjenek meg arról is, hogy a doktor programjában nehogy bármi nyom maradjon a másik OSH-ból! Nem kockáztathatunk. Hetest pedig vizsgáltassák át vele alaposan! Szeretném tudni, hogy nála is minden rendben. Harminc perc múlva pedig legyen az eligazítóban minden Equinox-tiszt, valamint a Voyager részlegvezetői! Mindenki más, a szolgálatosok is, kísérjék figyelemmel a megbeszélést a monitorokon! A részvétel kötelező. Szeretném, ha lezárnánk ezt az ügyet az elkövetkező óra során. Vége, és azt akarom, hogy mindenki így is érezze.

– Igenis, kapitány.

– Akkor mindenki munkára! Aki négyszemközt akar beszélni velem, este megteheti a kabinomban. Ez az ajánlat az egész legénységre érvényes. Kíváncsi vagyok az emberek véleményére.

Tom Paris ettől megkönnyebbülni látszott. A kapitány voltaképpen arra bátorított ezzel mindenkit, hogy jól megmondja neki a magáét. Pillantása találkozott B'Elannáéval, és Janeway már őket figyelve is megállapíthatta, visszatértek a helyes útra. Szó nélkül mindenki elfoglalta a posztját. Harry Kim eközben még nyíltan rá is mosolygott.

Amikor a vulcani elindult, hogy végrehajtsa a kapott parancsokat, Janeway utánalépett a fölső hídkaréjra.

– Tuvok...

A férfi megfordult.

– Igen?

– Mr. Chakotaynek adja át üdvözletemet, és kérje föl a nevemben, hogy álljon újra szolgálatba! Felügyelhetné a karbantartó alakulatokat. A naplóba pedig jegyezze be, hogy az első tiszt csak a hajó és a legénység érdekében cselekedett!

– Ez mindnyájunk megnyugvására szolgál, kapitány. Köszönöm.

– Ne köszöngesse! És senki mástól sem várok ilyesmit. Tuvok kimérten bólintott.

– Értettem.

És tényleg megértette.

– Tessék. Jobb, mint új korában.

A Voyager gyengélkedőjén Hét Kilenced végre ismét biztonságban érezhette magát, és különösen az töltötte el megkönnyebbüléssel, amikor a doktor közölte vele, hogy teljesen épségben van. Testében még valami olyan különleges érzés is támadt, amit agya nem tudott feldolgozni.

– Szeretném, ha az elkövetkező néhány órában regenerálódna – fejezte be a doktor. – Az segít stabilizálni az agykéreg-implantátumait.

– Értettem. – Hetes fölállt. Hagyta, hogy az OSH egy utolsó igazítást végezzen látóegységén, de a munka javán már túl voltak. Az egyensúly helyreállt. Minden érzékelő funkció működött.

Akkor miért toporog még körülötte a doktor? Már nem dolgozott, csak bámulta őt azon a különös, kíváncsi módon, ami az emberekre jellemző... pedig ő nem is volt ember.

– Ami azt a... – a férfi elhallgatott, gondosan megválogatta a szavait – kellemetlenséget illeti az Equinox fedélzetén... Remélem, nem rendült meg miatta a belém vetett bizalma.

– A programját megváltoztatták – közölte Hetes.

A doktor mégis zavartnak látszott. Miért? Semmi nem az ő hibája volt. A programját...

– Számomra riasztó – folytatta a hologram – tudni, hogy elég valakinek egy kapcsolót elfordítani, és máris Mr. Hyde lesz belőlem.

Az arca olyan ránehezedő teherről árulkodott, hogy Hetes komolyan aggódni kezdett. Leküzdötte azonban az érzést, és igyekezett a technikai értelmezésben menedéket találni.

– Talán elláthatná a programját biztonsági protokollokkal – javasolta. – Ezek elejét veszik a jövőben a hasonló beavatkozásoknak.

– Jó ötlet.

– Ha végeztem a regenerálódással, szívesen segítek.

– Köszönöm.

A nő az ajtóhoz sétált, aztán magát is meglepte azzal, hogy megtorpan, mint azt a doktor is tette pár pillanattal korábban.

– Hamis volt.

A doktor félrehajtotta a fejét.

– Ezt hogy érti?

– Harmadik versszak, második ütem – emlékeztette a nő.

A hologramból kitört az önérzet.

– Az lehetetlen!

– A vokális modulációi háromtized decihertzcel eltértek a kívánatostól – szögezte le Hetes vitát nem túróén. – Ebben is segíthetek önnek.

Vajon beválik? Részéről ez egy kísérlet volt arra az emberi hogyishívjákra... évődésre.

– Valóban? – húzta föl az orrát a doktor, elfogadva a kihívást. – Kettes holofedélzet, holnap tizenhat órakor. Csak maga meg én, és egy hangvilla.

Hetes érezte, hogy a szája sarka akaratlanul is fölfelé görbül.

– Kíváncsian várom – mondta.

Harmincöt perccel később Kathryn Janeway nyugtalanul járkált föl-alá saját tisztjei és az Equinox kimentett legénysége előtt a Voyager eligazítójában. A hajó állapota fokozatosan javult. A helyiség világosabbá vált. Eltakarították a romokat is, bár a szőnyeg még mindig piszkos volt, az asztal pedig karcos. A vörös riadót lefújták.

Néhány lépésnyire Chakotay állt némán, de a tekintetével már nem kerülte a nőét. Janeway remélte, hogy a férfi megnézte a Ransommal történtek felvételét, és látta, a másik kapitány szándékosan döntött a halál mellett. Nem akarta, hogy tovább romoljon az első tisztje róla alkotott véleménye.

Amint a két csoport lassan rendezte sorait, és abbahagyta a mocorgást, Janeway kifejezéstelen arccal végigpillantott az Equinox tiszti karán. Nem akarta, hogy azt higgyék, helyesli a viselkedésüket, de gyűlöletet sem szeretett volna éreztetni velük, nehogy azt higgyék, vádbeszédre számíthatnak a részéről. Megint egy keskeny határvonalon kellett egyensúlyoznia.

– Mindannyiukat üdvözlöm a fedélzeten – kezdte. Szeretném, ha tudnák, hogy Ransom kapitány önszántából vetett véget életének. Mi lehetőséget adtunk neki az átsugárzásra. Meg akartuk menteni. Bármit is gondolnak, én becsülöm őt a lelki erejéért és az elszántságáért. Végső gesztusként a jóindulatomra bízta önöket, és arra kért, juttassam önöket haza. Nekem erre megvannak a magam módszerei. Ezeket kénytelenek lesznek elfogadni.

Egy pillanatnyi szünetet tartott, háta mögött összekulcsolta a kezét, és röviden a szőnyegre nézett, mielőtt újra fölemelte volna a tekintetét.

– Amikor utoljára befogadtuk önöket, visszaéltek a bizalmunkkal. Elárulták a legénységemet. Ugyanazt a hibát nem követem el még egyszer.

A szavak súlyosan lógtak a levegőben, a másik legénység tagjain kiütközött az idegesség. Lehet, hogy a fogdában tölthetik a következő harminc évet?

Janeway azonban csak annyit akart, hogy elgondolkodjanak ezen.

– Noah Lessing – folytatta aztán –, Mária Gilmore, James Morrow, Angela Tassoni, Brian Sofin... ezennel megfosztom önöket a rangjuktól. Közlegényként fognak szolgálni ezen a hajón. Előjogaikat minimálisra csökkentem, és csak szigorú megfigyelés alatt dolgozhatnak, amíg másképp nem rendelkezem. Ezúttal ki kell érdemelniük a bizalmunkat. Végeztem.

Odabólintott Tuvoknak, aki kitessékelte az embereket a helyiségből. Miközben kisorjáztak, Janeway Chakotayhez lépett. Csak álltak, és nézték egymást, míg ki nem ürült az eligazító. Sokáig tartott a csönd közöttük.

Az ajtó végre bezárult.

– A javítások? – kérdezte a nő. Az első tisztje vállat vont.

– Haladnak.

– Hogy van a legénység?

– Az idegek kikészültek. Neelix közös mulatságot szervez, hogy egy kicsit javítsa a közérzetet.

Janeway kipréselt magából egy halvány mosolyt.

– Te is ott leszel?

– Én replikálom a salátát.

– Akkor én viszek pirítóskockát.

A viharfelhők szétszaladtak, amikor a férfi rámosolygott. Micsoda megkönnyebbülés!

Kisétáltak a hídra, hiszen mindkettőjükre éppen elég munka várt. Janeway érezte, amint csomókba feszült vállizmai is egyszerre ellazulnak. A férfi ott lépkedett mellette, olyan közel, hogy az egyértelműen jelezte hovatartozását.

A híd körülöttük még tele volt törmelékkel, de egyre több fény gyulladt ki, miközben ők ketten a parancsnoki szék felé sétáltak.

– Tudod – mondta Janeway –, neked is jó okod lett volna egy kis zendülésre.

A férfi ránézett, azon töprengett, vajon úgy gondolta-e, joga is lett volna rá.

– Megfordult a fejemben – szólt végül. – De azzal átléptem volna a határt.

A megértés húrja pendült meg köztük. A férfi apró gesztussal intett – a parancsnoki szék felé. Vajon ezzel visszainvitálja a bizalmába is? Janeway nagyon szerette volna.

Ahogy a szék felé fordult, fémes csillogás vonta magára a figyelmét a törmelék és a por alatt. Lehajolt, és fölemelte a hajó szolgálatba állítási emléktábláját.

 

U.S.S. VOYAGER

BOLYGÓK EGYESÜLT FÖDERÁCIÓJA

Csillagflotta Regisztrációs Jel NCC-74656

Intrepid-osztály

Kathryn Janeway, kinevezett parancsnok

 

Kézfeje élével lesöpörte a port az érdes felületről.

– Ennyi év... és ennyi csata után – morogta –, most először esett le a helyéről.

Chakotay megint melléje lépett, és mindketten arra az emberre gondoltak, aki szétválasztotta őket, és aki föláldozta magát, hogy ismét egymásra találhassanak.

– Tegyük vissza oda, ahová való.

Janeway fölegyenesedett, és melegen nézett a férfira. Az azt mondta, „tegyük". Vagyis együtt.

Amikor a tábla visszakerült a helyére, és büszkén ott virított a kormos falelemen, mindketten visszamentek a parancsnoki székhez. Chakotay elégedettnek látszott, bár visszafogottnak. Fölkészült, hogy újra átvegye rengeteg feladatát.

– Várjon! – Amikor lábát a fölső hídkaréjra tette, Janeway kinyúló keze megragadta a csuklóját, egyszerre állítva meg őt és létesítve szoros kapcsolatot köztük, amire mindketten vágytak már. A nő másik kezével megérintette a szék kartámaszának vezérlőpaneljét, és megkezdte egy üzenet rögzítését.

– Hajónapló, U.S.S. Voyager, csillagidő 53105,2. Kathryn Janeway kapitány bejegyzése. Az Equinox túlélőit fölvettük legénységünk soraiba. Ez a naplóbejegyzés hivatalos megemlékezés Rudolph Ransom kapitányról, a Csillagflotta Equinox nevű kutatóhajójának parancsnokáról, és legénységének azon tagjairól, akik nem élték túl az utazást. Ransom kapitány és emberei nehéz döntésekkel szembesültek a Delta Kvadránsban, de a megpróbáltatások sorával mindig bátran és elszántan néztek szembe. Szeretném megörökíteni, hogy szolgálatuk teljesítése közben estek el. Naplóbejegyzés... vége.